„Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. (…) Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk. (ApCsel 27,22;25–26)
2023 a Kárpátaljai Református Egyházban a reménység éve. Furcsa, makacs dolog a reménység. Akkor, amikor minden veszni látszik, amikor minden azt mondja, hogy már nem lesz jobb, és ideje feladni a harcot, megszólal valahol bennünk egy halk suttogás: „hátha!”. És ez a kicsiny reménység visz tovább. Ez ad erőt a küzdelmekhez, és ez visz el egészen a célig. Ha pedig nincs már reménységünk, akkor minden elveszett. Előbb a remény vész el, de rögtön utána az ember maga is.
A fenti igében Pál és útitársai már két hete hányódnak egy viharban a Földközi-tengeren. Nem tudják, hol lehetnek, mert napokig nem látszik sem a nap, sem a csillagok. Már kidobálták a hajó rakományát, sőt a felszerelést is, hogy könnyítsenek a hajón. Odáig jutnak, hogy józan ésszel be kell lássák „elveszett megmenekülésünk minden reménye” (20. vers). Ebben a reménytelen helyzetben szólal meg Pál, aki nem a reménytelenséghez tesz hozzá, hanem a reménység hangját közvetíti. Szavai azt jelentik: van út a menekülésre. Nem kell feladni a harcot! És a reménytelenség zűrzavarában egy ilyen nyugodt hang aranynál is többet ér.
De hogy és miben tud Pál reménykedni? Mikor a többiek pánikba esnek, az apostolnak akkor is kapcsolata van Istennel. Az Úrtól kap látást a jövőre nézve. Nem vak reménység az, amit az apostol mond. Nem üres megnyugtató szavakkal dobálózik, mint ahogy mi időnként szoktunk: „Majd csak lesz valami…”, „Úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna…”, „Egy vihar sem tart örökké, egyszer csak véget ér ez is…”. Nem! Pál higgadtan azt mondja, amit Istentől hallott:
- Senki sem fog meghalni.
- A hajó odavész.
- Egy szigetre fognak kivetődni.
A hívő ember már meg sem lepődik rajta, hogy mindhárom dolog pont így teljesül be: a hajót széttörik a hullámok, de az emberek mind épségben elérik Málta szigetét.
Kedves Olvasó, bennünket is viharok vesznek körül. A háború, a vele járó gazdasági nehézségek, az elvándorlás és még sok más haragos hullám borítja el a mindennapjainkat. És oly sokan pánikba esnek. Feszülten figyelik a hullámverést, és izgatottan mesélik egymásnak a legfrissebb híreket. Sajnos, egyre többen elveszítik a reményt. Minél régebb óta tart a vihar, annál kevésbé hiszik, hogy egyszer vége lesz, és lábuk alatt lesz még szárazföld.
Van-e közöttünk olyan, aki a viharban nem a hullámverésre, hanem a hullámok Urára figyel? Felnézünk-e arra az Úrra, aki a tengernek gátat vetett a teremtésben? Észrevesszük-e Istent, aki a Vörös-tengert kettéválasztotta a népe előtt? Figyelünk-e arra a Jézusra, aki úgy járt a tengeren, ahogy mi az utcán sétálunk? Felkiáltunk-e az Úrhoz, aki megdorgálta a viharos tengert, ami miatt az elcsitult, és a viharból nagy csendesség lett?
Mert aki nemcsak a tengert látja, hanem a tenger urát is, annak reménysége van. És ez a reménység többet ér az aranynál! Ezzel lehet biztatni a csüggedt útitársainkat. Isten vigyáz az Övéire. Aki Benne bízik, annak nem kell pánikba esni!
Bárcsak egyre több reménykedő hang hallatszana ebben a reménytelennek látszó helyzetben! Nekünk hívő embereknek az a feladatunk, hogy a reménység hangjai legyünk.
Kacsó Géza
(az írás megjelent a Kárpátalja hetilap 2023/15 (1154.) számában)