„Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Írd le ezeket az igéket, mert ezeknek az igéknek alapján kötöttem szövetséget veled és Izráellel! Mózes negyven nap és negyven éjjel volt ott az Úrnál. Kenyeret nem evett, vizet sem ivott. És felírta a táblákra a szövetség igéit, a tíz igét.” (2Móz 34,27-28)
„Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.” (Jn 4,34)
Mózes akkor elővette a csinos kis kőfaragó készletét…Ó, dehogy! Semmi ilyesmi nem volt nála, amikor elindult a Hóreb hegyére. Ételt sem csomagolt magának. Talán azt gondolta, csupán pár óra lesz az egész. Vagy egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy mikor is vehetné elő a kis elemózsiáját a teremtés Urával beszélgetve. És eltelt negyven nap, negyven éjjel, ő pedig étlen-szomjan egyre véste a szavakat – valószínűleg azokkal a kövekkel, amelyeket maga körül talált.
Mostanában valahogy nagyon közel érzem magamhoz Mózest. Érzékelem, hogy telik az idő, de nem mindig tudom követni az aktuális dátumot. Látom a tükörben, ahogy tágulnak rajtam a ruhák, de nem is emlékszem, mikor hiányzott utoljára az étel. Éjszakánként felriadok, és érzem: nem lesz békességem addig, míg el nem mondok egy imát azért az emberért, akinek az arcával ébredtem. És az az egy ima valamikor két-három órát is eltart.
Csakhogy Mózes böjtje nagyon más: lényegét tekintve különbözik attól az állapottól, amiben most sokunknak része van. Őt ugyanis nem szorongás, félelem, féltés töltötte be étel helyett, még csak nem is az elhívása, hanem az Úr jelenléte. Hogy miből gondolom ezt? Étel nélkül egy átlagember is kibírja 30-40 napig. Folyadék nélkül viszont néhány napnál tovább nem bírja. Mózes számára az a negyven nap olyan volt, mint egy kóstoló a menny valóságából. Fizikailag átélte azt, amit a Házi áldás mond: „Hol Isten, ott szükség nincsen.”
Ennek nincs köze önmegtartóztatáshoz vagy lemondáshoz, épp ellenkezőleg: sokkal inkább betöltekezés ez.
Ami bennünket betölt, az most leginkább a tehetetlenség, az indulatok, a letörtség. Elég egyetlen pillantást vetni a körülményekre, és sikító frászt kap az ember. Erőre, szeretetre, józanságra volna szükségünk ahhoz, hogy a feladatainkra koncentráljunk, de ahhoz is, hogy elengedjük a világmegváltó törekvéseinket, és elfogadjuk Istentől azt a keveset (ám annál fontosabbat), amit jelen helyzetben megtehetünk. De hol van ez az erő, ez a szeretet és ez a józanság? Pál apostol azt mondja, hogy bennünk: „Emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned. Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. (1Tim 4,6-7)
Isten drága Népe! Nem erőért, szeretetért, józanságért kell könyörögnöd, hanem Isten kegyelmi ajándékainak tüzét kell folyamatosan és kitartóan gerjeszteni, egyszerűen lerázva magadról minden emberi logikát és okoskodást. Így tudunk most haladni: erőről erőre, kegyelemről kegyelemre, dicsőségről dicsőségre.
A mai napon legyen hát ez a böjtünk: kevesebb félelem, kevesebb aggódás, több tűz, több erő, több szeretet, több józanság.
Olasz Tímea
