Van az az örök probléma a karácsonnyal, hogy az ember iszonyú energiákat bevetve készül rá, aztán pár óra elteltével a kibontott ajándékok, gyűrött csomagolópapírok, maradék ételek között lézengve nem nagyon tudja, mihez is kezdjen. Próbálja kihűlt szívében még az ünnepi érzéseket csiholni kicsit, de már maga is sejti, hogy az éves mókuskerék bizony újra elindult. Persze emlékszik még halványan az ígéretére, amit az adventi időszak izgalmában tett, hogy ő bizony megpróbál olyan kedves, szeretettel teli, segítőkész, jézusváró lenni majd egész évben, mint ezekben a napokban, de ez az emlék egyre fakóbb. Elmúlt az ünnep, a karácsonyfa sem olyan csillogó már – épp csak a díszek és a rádobált aranyhaj csillan meg itt-ott a téli szürkeségben.
Ennek az általános, újra és újra átélt folyamatnak a kapcsán elgondolkodtam azon, hogy hogyan is élhették át a kisded Jézushoz elzarándokoló napkeleti bölcsek és pásztorok a szent éj utáni időszakot? Azt, hogy a próféciák által táplált hitük beteljesült, elérte a csúcspontját: megtalálták a Megváltót, örültek neki, majd pedig szépen visszatértek az otthonaikba, hiszen a Megváltónak még fel kellett nőnie. Vagy milyen volt Mária és József másnapja? A kihűlt istállóban egy síró csecsemő mellett igencsak elhalványulhatott mindaz, amit pár órával korábban átéltek, főként, hogy még menekülniük is kellett a vérengző Heródes elől.
A Biblia nem sokat ír a Jézus születését követő időszakról, a gyermekkorát egy mondattal foglalja csupán össze: „A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és Isten kegyelme volt rajta.” (Lk 2,40) El sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett a Megváltót nevelni. Látni abban a csetlő-botló kisgyermekben az Isten Fiát, a Szabadítót. Gondoskodni róla, ápolni a gyerekbetegségek idején, közben pedig hinni, tudni, hogy Ő a hatalmas Messiás, aki megment mindenkit. Biztosan sokszor kellett magukat újra és újra emlékeztetni arra, hogy az általuk átéltek angyalostul, pásztorostul valóban megtörténtek, és nem csupán egy álom volt az egész.
Azt hiszem nagy tanulság ez számunkra is: a tény, hogy Megváltó született nekünk és értünk, nemcsak karácsonykor érvényes igazság, hanem az év többi kevésbé fényes napján is. Nem csupán az adventi időszakban és karácsonykor kellene magunkban tudatosítani, hogy Isten úgy szeretett bennünket, hogy az Ő egyszülött fiát adta ide nekünk, hogy emberré legyen. Kiszolgáltatott csecsemőként megszülessen, fázzon és éhezzen, betegeskedjen, bántásokat éljen át és végül értünk szenvedjen, bennünket a kárhozattól megmentsen. Úgy kellene az év minden reggelén felébrednünk, hogy a legszürkébb körülmények között is csillogjon bennünk annak a tudata, hogy ilyen nagyon szeret bennünket az Úr.
Legyen így! Dolgozzunk már ezekben az adventi napokban azon, hogy ez meggyőződés, ez a tudás örök helyet kapjon a mindennapi gondolatainkban!
Papp Adrien