Őscsillagpontosként olyan szemszögből szeretnék írni a blog e havi tematikáját adó református ifjúsági találkozóról, amelyből talán kevésbé szoktak. 2002 tavaszán és nyarán, amikor elindult az első Csillagpont szervezése, sokat beszélgettünk a találkozót meghatározó alapelvekről és keretekről. Hogy milyen jól sikerült ezek meghatározása az akkori stábnak, mi sem bizonyítja jobban, hogy máig ezek szerint szerveződik a találkozó. Nem véletlen, hogy a 2003-as bodajki Csillagpontot a magam részéről „alkotmányozó Csillagpontnak” nevezem.

Ám az egyik ilyen alapelv mégis háttérbe szorult, amikor a Csillagpont az utóbbi években vándortalálkozóból állandó helyszínen megvalósított programmá vált. Tudom, hogy erős érvek szólnak ez utóbbi szervezési mód mellett is, és elfogadom, ha a mai szervezők ezeket látják fontosabb szempontoknak. Eszem ágában sincs tehát bölcsességüket, kiimádkozott döntéseiket kétségbe vonni. Ez az írás csupán arról akar szólni, miért is volt, miért is lehetett nekem az egyik legszebb a 2009-es fadd-dombori találkozó.

Az ok egyszerű: korábban álmodni sem mertem volna, hogy a Csillagpont szűkebb pátriámba, Tolna megyébe is ellátogat. Ezért 2008 őszén, amikor ‒ az aktuális zsinati ifjúsági irodai Csillagpont-koordinátorral ‒ körbejártuk a lehetséges dunamelléki helyszíneket, az előnyeiket és a hátrányaikat összegezve magam is meglepődtem, hogy gyermekkorom egyik emlékezetes színtere, Fadd-Dombori lett a befutó, és kiforralt javaslatunkat végül a stáb is elfogadta. Az ok tehát egyszerűnek tűnik, ennél mégis bonyolultabb.

Minden Csillagpont szervezése során a helyiek bevonására törekedtünk, hiszen az ő aktivitásukat tekintettük a találkozó egyik lényegének. Részben szervezési segítséget kértünk tőlük, részben megmutatkozási lehetőséget kínáltunk nekik. De míg az előbbiben általában bizton számíthattunk rájuk, az utóbbival sajnos jóval ritkábban éltek. Visszatekintve úgy érzem, sokkal jobban és átgondoltabban kellett volna segítenünk őket abban, hogy megragadják a kínálkozó alkalmat, és észrevegyék a Csillagpontban számukra elrejtett lehetőségeket.

A fadd-dombori Csillagpontban végre nem a szervezési munkát összefogó Zsinati Ifjúsági Iroda munkatársaként, hanem immár a találkozó önkénteseként vettem részt, és a helyiek fesztiválprogramot alakító részvételének ösztönzésére összpontosítottam a figyelmemet. Az évkezdő egyházmegyei közgyűlésen arra kértem a képviselőket, hogy mutassák meg, mutassuk meg a hozzánk érkező fiataloknak a tolnai vendégszeretetet. Kérésemre a korábbi három találkozón még nem látott gazdagsággal jelentek meg a környékbeli református (és nem református) közösség értékei és színei.

A mözsi vasút- és a tolnai autóbusz-állomáson a helyi gyülekezet tagjai hideg vízzel és friss pogácsával várták a hosszú utazástól és a nyári forróságtól kitikkadt érkezőket, az önkormányzat pedig még egy rozzant hirdetőtáblát is felújított, hogy ezen köszöntse őket. Tablókat is kaptunk Tolnától, amelyek a magyarországi reformáció egykori fellegvárának számító városka történetét mutatták be a református fiataloknak. A történeti tárlat mellett interaktív viseletkiállítás is várta csillagpontosokat, amely a megye által lakott néprajzi csoportok öltözeteit mutatta be úgy, hogy a vállalkozó kedvűek fel is próbálhatták azokat. Ha még a ruhadíszek készítésébe is belekóstoltak volna, a sárközi gyöngyfűző asszonyok voltak a segítségükre, akik e törzsökös református vidék régi népéletére is kiokították az ifjakat. Esténként környékbeli hagyományőrző csoportok ‒ bogyiszlói magyarok, nagymányoki svábok, völgységi székelyek ‒ és zenekaraik táncukkal, muzsikájukkal csalogatták szórakozni a fiatalokat, miközben helyi ételek ‒ kakasdi galuska, nagydorogi töltött káposzta és tolnai halászlé ‒ rotyogtak a bográcsokban. De még a gyerekmegőrzőben is felcsendült a helybéli muzsika, a tábortűz mellett pedig éjszakába nyúlóan hallgathatták a kakasdi székely mesemondókat és tanulhatták a sárközi népdalokat azok, akik nem tértek aludni a tyúkokkal. A bogyiszlói táncosok a gyülekezetük asszonyai által nyújtott és a falu pékje által kisütött mákos, túrós, grízes és paprikás rétessel lepték meg az egyik esti áhítat után a több mint kétezer csillagpontozót ‒ mindenkinek jutott belőle. De a bogyiszlóiak gyűjtötték össze a záró istentisztelet úrasztalaira a családok által féltve őrzött népi terítőket is, amelyek fölé tengelici kenyér és szekszárdi bor került, és amely jegyeket az egyházmegye lelkipásztorai osztották ki a fesztiválozóknak, ahogy ők tartották reggelente ‒ Sztárai Mihály kései utódaiként ‒ a helyi lelki-kegyességi sajátosságokat felvillantó áhítatokat is. De szerveződött kerékpártúra is a Duna vadregényes árterében, és a paksi atomerőműbe busszal vitték üzemlátogatásra az érdeklődőket, az egyik gyülekezet pedig a találkozó után még napokig fedelet adott egy debreceni cserkészcsapat feje fölé, hogy a fiatalok tovább ismerkedhessenek a környék látnivalóival.

Ahogy felidéztem az emlékeimet, Pál apostol zsidókhoz írt buzdítása jutott az eszembe: „A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid 13,2) Lám, a Csillagpont még erre is lehetőséget nyújt számunkra. Éljünk hát vele!

Kiss Sándor

újságíró, korábbi Csillagpont-koordinátor

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .