Türkiz és sötétkék. Hozzá egy kis fehér és pici sárga.
Jól kiolvasható rajta a felirat: Önkéntes.
…alul pedig a nevem.
Ez épp harmadik éve lóg a napraforgós kulcstartóm egyik faragott reteszén. Nagyon szeretem az emlékeket megfogható formában is elraktározni, őrizgetni. Mert elég, ha ránézek, kezembe veszem és pillanatok alatt éveket pörgetek át gondolataimban.
Emlékezek.
Már a sokadik. Hirtelen össze se tudom számolni hányadik is. Úgy emlékszem, csak az elsőn nem voltam. Félénk, bizonytalan tiniként tettem meg az első lépéseket a nagy tömegben.
Aztán feladatot kaptam. Embereket mellém. Kincseket.
Egy szolgálatot, amiben én lehettem a kicsi, a törékeny, a gyenge, Ő pedig a Nagy, a Hatalmas, az Erős.
Emlékszem a vastag ecsetre, amivel az első sátor „IMASÁTOR” feliratát festettük. Emlékszem, hogy létra kellett a sátor előtti közös fotóhoz.
Emlékszem a fekete leplekre, amelyeket még felrakni is nyomasztó volt.
Emlészem a tenger mélyére szánt kövek súlyára. A piros kárpitra. A keresztre. A kalapács koppanására a szegeken. Az imafülkéből kiszűrődő halk suttogásra.
Emlékszem a könnyekre. A szabadulás örömére. A félelmektől mentes csillogó szemekre.
A szakadó esőben, elázott szőnyegen elmondott harcos imáinkra.
És a színpad mögött remegő hangon elmondottakra is.
A trópusi melegre és a viharos szelek által megtépázott sátorra.
A hangos dicsőítésekre és a mély csendekre.
Az építésre és a bontásra.
Leginkább pedig a pillanatokra, mikor minden kétséget kizáróan, újranyert hittel megtapasztalhattam, hogy Isten mindig nagyobb.
Édes Erzsébet
Csillagpont imasátor önkéntes, Firesz – Duna Mente munkatárs
