Életem kihagyhatatlan része a várakozás. Céltalannak érzem magam, ha nincs valami, amire éppen várjak, amit kitűzött célként még nem értem el. Talán ha egy másik korban születek, ez a jellemvonás tudóssá, felfedezővé vagy udvari bolonddá tett volna – most ez nekem lelkészként jelent sokat. Úgy gondolok Istenre, mint Aki betölti rövid távú vágyakozásainkat, de további célt is ad, tekintetünket egy sokkal nagyobb, távolabb lévő vágyakozásra irányítva.
Egy olyan istenélményről szeretnék írni, amelyben szintén ott volt a vágyakozás. A teológia elvégzése és a segédlelkészi év letelte után vágytam hazajönni Kárpátaljára. Itt éreztem a helyemen magamat, és itt terveztem el a jövőt. Boldoggá tett, hogy hazatérhettem, feletteseim segítségével gyülekezetre találhattam és otthont alapíthattam. Azonban vágytam arra, hogy a belső meggyőződés mellett külső megerősítést is kapjak szolgatársaimtól: igen, neked lelkésznek kell lenned, ez az az út, amelyen áldottá tesz Isten. Ez történt meg három éve.
Annak a napnak sok részlete él még elevenen bennem. A hála érzése, amikor a gyülekezet elképzelhetetlen mennyiségű süteményt készített a szeretetvendégségre. Az alázat érzése, amikor a fejemen éreztem az áldást közvetítő elöljáróim kezét. Isten közelségének érzése. Igék, amikkel megáldottak, és amikből egytől akkor is megremegtem kicsit.
„Célt téveszt minden fegyver, amit ellened kovácsoltak, meghazudtolsz minden nyelvet, mely törvénykezni mer veled. Ez az öröksége az Úr szolgáinak, így szolgáltatok nekik igazságot – így szól az Úr.” (Ézs 54,14)
Először nem hittem el, amit hallok, mikor kimondták ezeket a szavakat. Hiszen olyan oda nem illő, szinte ünneprontó volt ez az ígéret. Ki szeretne a szolgálatba állása elején olyan biztatást kapni, hogy bizony lesznek olyan fegyverek, amiket csak teellened kovácsolnak? Én nem szerettem volna, és nem értettem, miért ezt az igeverset választotta, aki választott.
Azóta sok minden történt, három év alatt többször is megfordult körülöttem a világ. Ma is vannak betöltetlen vágyakozások az életemben, azonban visszanézve a felszentelésem napjára, ma már meg tudom érteni, akkor és ott miért mondatta ezt Isten valakivel.
Mert Ő sokszor úgy van közel, hogy közben zajlik a fegyverkovácsolás. Úgy őriz meg, hogy gyűjtik a vádakat és érveket, amik ellened szólnak. Vele átéltem, hogy nem szabadulok könnyen a konfliktushelyzetekből, de végül megszabadulok. S a harc végén fáradtan, de mégis boldogsággal tudom kimondani: ez a fegyver is célt tévesztett. S a végén nem én kell küzdjek az igazságomért és jussomért, hanem maga az Úr jön és igazságot szolgáltat nekem.
Nekem három év kellett, hogy élettámasszá váljon ennek az Igének az üzenete. Te emlékszel arra, milyen különleges üzeneteket kaptál Istentől három éve? Ha most éppen pusztában vagy, próbák vesznek körül, emlékezz vissza azokra az ígéretekre, amiket akkor még nem (teljesen) értettél, mikor kaptad őket, és engedd, hogy Isten újra felragyogtassa, életté tegye őket, és ma is közel legyen általuk!
Laskoti Zoltán
