Pár hete történt, hogy az egyik álmos reggelen, miután az ágy is úgy döntött, hogy kivet immár magából, elindultam a fürdőszoba felé. Akkor még nem gondoltam rá, hogy micsoda epikus pillanatok kereszttüzébe kerülök majd néhány perc múlva. Csap megnyit, víz folyik, az arc megmosva – s ekkor felpillantva találkoztam saját magammal a tükörben. Szembenéztünk egymással. És számomra meghökkentő volt abban a pillanatban ennek a szembenézésnek a groteszk és egyben ijesztő volta. Merthogy úgy éreztem, mintha azon a reggelen egy régi ismerőssel futottam volna össze, akit az évek alatt megváltoztatott már az idő keze, vékony, finom, de annál észrevehetőbb nyomokat hagyva arcán. Néztünk – mit néztünk, meredtünk – egymásra, s próbáltuk felvenni ott a beszélgetés fonalát, ahol három éve abbahagytuk…
Merthogy ez a három év igencsak megtréfált engem. Több ezer kilométer van már a láthatatlan csizmámban; több ország, több élmény, több ember, több új helyzet és új kapcsolatok, mint amennyit valaha gondoltam, hogy lesznek. És kicsit úgy érzem ennek a váratlan találkozásnak a folytán, mintha a lelkem még csak most érné utol a testem. Mintha valami elkeveredett csomag most érkezne kézhez. S mindeközben a változás minden szintje mutatkozik körülöttem, a „semmi sem olyan, mint régen” nagy mondásai lassan, de biztosan utat találnak maguknak a fejembe. Az öregek, a fák, egy-egy hely, vagy látkép már csak az emlékekben kutatható fel, mivel az évek kiradírozták ezeket a valós élet lapjairól. És nem tudom nem észrevenni azt sem, hogy néz rám vissza az az alak a tükörből, másabb arcberendezéssel, szakállasabb állal, másabb tekintettel, mint amire emlékeztem. Panta rei – mondja a régi görög bölcs. Minden folyik, minden változik…
Átrobogtam az életemen, mint friss vizű, sebes patak – mondja Bea. Igen, ez az. Pont ez a kép az, ami legjobban visszaadja ezt az egészet. Túl sok, túl gyors, túl sebes, túlságosan fut, törekszik, akar. Esze ágában sincs megállni, nem látja, hogy minden egyes léptéknyi távolságot céllal és okkal tesz meg. Még nem. Nincs ideje körbenézni, elmerülni a körülményekben, picit megállni, rácsodálkozni a látványra, elmerülni a tájban, figyelni és megismerni az embert, aki felfrissülni akar vizéből, megbarátkozni a játékos állatkával, aki odamerészkedik medréhez. Nem, ez így nem jó.
Meg kell állni. Tó is akarok lenni. Csendes vizű, nyugodt tó. Amely nem siet sehová, nem rohan elfelé, egyszerűen engedi, hogy a patak sodorta élmények, történések, pillanatok, egzisztenciális, testi-lelki impressziók leülepedjenek a mélyben. Nem keres, nem kutat, nem szakít át sziklákat, egyszerűen van. S ebben a nyugvó állapotban leli meg békéjét. Itt kerülnek helyre, így kerülnek helyre a dolgok.
Mindig rácsodálkozok, milyen profin csinálta ezt a Mester. Állandóan emberek nyüzsögtek körülötte, szüntelenül jöttek a tanácskérők, a csonkabonkák, a megszállottak, mindig betegek és kétségbeesettek sokasága tolongott előtte. Ha valaki, hát Ő tényleg patak módjára rohant napról napra. Aztán jöttek a hűvös éjjelek, a szellős alkonyok, és Ő elvonult. Elérkeztek a percek, amikor a zuhogásból csak csönd maradt. Amikor megszűnt gyógyító, tanító, rabbi lenni, amikor otthagyta a hangoskodó Pétereket, a tolvaj Júdásokat, a vádaskodó farizeusokat, s egyedül maradt Azzal, akinek jelenlétében megcsendül a csend, akivel találkozva felfrissül a lélek és célba ér a sebes patak.
Igen, így kell – így akarok én is. Hogy a testem és lelkem egyszerre érkezzen Őhozzá, aki élet és idő fölött is Úr. Akivel megélhető a pillanat és értelmet ad a patak sodrásának, s akihez egykor majd elérkezve, egy örökkévalóságon keresztül időzhetünk ketten együtt az üvegtenger mozdulatlan vizeinél.
Homoki Gyula