Akarom? Akarod? Akarja?

falling-up-jazzberry-blue

Beszélgetek Istennel – imában, sóhajban, gondolatban. A kérdés csak az, hogy ez valóban beszélgetés-e? Isten ugyanis egy nagyon különleges beszélgetőtárs, aki mindig különböző módon, helyen és időben (néha kifejezetten humorosan) mondja el a véleményét a dolgaimról, és persze minden esetben meghagyja a szabad értelmezés lehetőségét (hisz igencsak ritkán szakad rám a plafon, ha épp máshogy értem a szavait, mint ahogy azt kellene), amivel én előszeretettel élek is. Így az életemet meglehetősen sok fölösleges és teljesen értelmetlen kanyar, kitérő, zsákutca díszíti, amelyeket esetenként nem, de azért szép számban sajnos még meg is tudok magyarázni, és látni vélek bennük némi értelmet. Sajnos, mivel szép példája ez annak, hogy a beszélgetésem Istennel valójában sokszor nem más, mint egy kedves és barátságos csevej önmagammal.

Mert gondoljunk csak őszintén bele, nem paradoxon kissé, hogy miközben annyi konfliktusom van a környezetemben élőkkel, családtagjaimmal, barátaimmal vélemény-, akaratbeli különbségek miatt, aközben Istennel soha nem kerülök „konfliktusba”, mert az Ő akarata többnyire megegyezik azzal, amit én akarok, kívánok? Így, vagy annak az esete áll fenn, hogy egy fantasztikus, már-már emberfeletti képességgel rendelkezem, ami által teljes mértékben azonosulni tudok Isten gondolataival… Vagy, hogy ennél sokkal egyszerűbb, emberibb, sőt kifejezetten kiábrándító módon, meg sem hallgatom, hogy Isten mit mond erről, vagy arról a helyzetről az életemben, hanem csak elhitetem magammal, hogy amit én jónak tartok, arról az Úr is azt mondja, hogy „ez igen jó”. Ha pedig időközben kiderülne, hogy ez bizony nemhogy nem „igen jó”, hanem kifejezetten rossz, ártó és romboló volt, akkor jön a tökéletes magyarázat: igazából ez által akart Isten tanítani. S ez még valahol igaz is, mert a leckét bizonyára egy életre elsajátítottam, de hogy Előtte épp ezért kedves lett volna a készülődő baklövésem – hát ebben azért kételkedem.

Mert legyünk kicsit őszinték: akartam, léptem, belebuktam – de ez az én döntésem volt, s igazából Istenhez nem sok köze volt.

13483734568872101314

Dávid és Betsabé esete jut erről eszembe. Ezt a történetet mindig negatív, elrettentő példaként szoktuk emlegetni, de engedd meg Kedves Olvasó, hogy ez esetben pozitív példaként hozzam eléd. Mikor Nátán próféta Dávid fejére olvassa a bűneit, akkor egyszerűen tiszteletre méltó az, ahogy Dávid fogadja a szavait: „Vétkeztem az Úr ellen!” (2Sám 12,13/b). Nem mond többet, nem mentegeti, nem próbálja meg kimagyarázni magát, nem akarja elhitetni Nátánnal, hogy ez az egész igazából Isten akarata szerint történt, hisz különben miért látta volna meg Betsabét? Miért épp meztelenül? Miért épp őt, és nem mást? Véletlen lett volna? Ugyan, hisz véletlenek nincsenek… Nem, ő nem kezdi el ezt a játékot, vállalja a felelősséget, elismeri, hogy tette egyedül a saját akaratából, vágyaiból, döntéséből született.

Számomra példás ez a meztelen őszinteség, és szeretnék ilyen őszinte lenni. Jó lenne legalább magamat annyira tisztelni, hogy nem tengődök hazugságokban. Jó lenne Istennel őszintén beszélgetni, s nem csak beszélni. Elmondani, hogy én veszettül akarok dolgokat, de meghallgatni azt is, hogy Isten erre mit mond. S ha válaszát figyelmen kívül hagyva leugrok a szakadékba, akkor elfogadni, hogy megütöttem magam, hogy fáj, s hogy mindezt egyedül magamnak köszönhetem.

S jó lenne erről nem csak beszélni…

Papp Adrien

Facebook kommentek



Vélemények:

  1. Hogyan vezet Isten? Mármint, te hogyan tapasztalod ezt? Említetted, hogy “szól”. Mit jelent ez számodra? – ezek nem derültek ki nekem. Köszi 🙂

  2. “Mindig különböző módon, helyen, időben” Wass Albert ennél sokkal szebben fogalmazta meg: “Fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, nincs oly mélység, amiben Ő benne nincsen. Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten.” Konkrétabban (amit eddig én tapasztaltam): igén keresztül, élethelyzetekben, emberek által, a csöndben (volt már, h egyszerűen kifeküdtem a fűre s 1 órán át bámultam a felhőket, s a végén valahogy összeállt a kép…), a zenében, a lelkiismeretemen keresztül…
    A kérdés persze adott nem lehet, hogy ez egyszerű önreflexió? És a válasz lehetne a talán, s itt be is fejezhetnénk, DE az eddigi tapasztalataim mind azt bizonyítják számomra, hogy ezek a meghallott “szavak” azért többek annál, hogy csak én kreáljam őket, még ha a világ legkratívabb embere is lennék…
    Hogyan élem meg? Nos van amikor szó szerint pofán vág, és van amikor megnyugtat…
    Remélem ez konkrétabbra sikerült 🙂

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

Papp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.