vallas

Az elmúlt évben volt néhány egészen érdekes gondolatom… Buddhista kisfiúkra gondoltam, az életükre, a hitükre, a békés mosolyukra, és arra, hogy vajon üdvözülnek-e. És olyan nehéz volt elképzelni az én mindenható, szerető, de igazságos Istenemet, amint kitessékeli őket Maga mellől, mert hopsz, pechükre rossz helyre születtek, és rossz vallásnak szánták oda teljes odaadással egész lényüket.

Az utóbbi évben megismertem néhány más vallású embert, beszélgettem velük, fejtegettem őket, lassan boncolgattam (mert én nagyon élvezem az ilyesmit), és lassan elkezdett piszkálni a gondolat, hogy ha már nekik is megvannak a kulcsszavak, hogy szeretet, béke, meg még az önfeláldozás is oké, akkor mi újjal rukkolhatok elő nekik én, keresztényként, ami valóban rajtam keresztül árad az Istentől, és nem betanult hittanos sablonszöveg. De valahogy mindig csak azok a rég megtanult válaszok sejlettek fel, aminek anno még a kérdéseit sem kellett feltennem ahhoz, hogy kész receptet kapjak a megoldásra. Most viszont itt egy konkrét kérdés a konkrét helyzettel, kíváncsi vagyok, és ilyenkor a hittanos válaszok, egyházi rituálék annyira formálisnak tűnnek. Miért kell nekünk épp ezt meg azt hinni? Csupán üres vallási szükségtelen szőrszálhasogatások, amire joggal tenné fel a velem szemben mosolyogva helyet foglaló másik vallást képviselő úr/hölgy, hogy aha, és ha már keresztyén, akkor miért százféle? Vajon jó szemmel nézi-e az Úr onnan fentről, hogy a saját népe, hívei, a keresztyének képesek százfelé szakadni, és egymás torkának esni, mert másként értelmeznek három szót, és másban látják az üdvözülés útját? És arra a végkövetkeztetésre jutok, hogy végül is mindegy, mert a lényeg úgyis csak a hit… De ez nem ilyen egyszerű.

Tovább marcangol a kérdés, hogy akkor mi a hit, és mi a vallás? Ezek azonban belebonyolódós kérdések. Reformátusoknál a vallásos gyakran pejoratív, katolikusoknál pedig pont hogy nem. De hogy vajon miért is mondja olyan sok keresztyén ember, hogy „nem szeretem, ha vallásosnak titulálnak, mert én inkább hívő vagyok”? Újabb kérdés… Fogjuk az egyházra! Tegyük fel, hogy valaki csalódik a templomból bárkiben, kiábrándul az egyházból, akkor levonja a következtetést, hogy itt valami nincs rendben, és itt nem lehet az Isten. Jön a heuréka-élmény, hogy ez csak egy vallás, amit emberek találtak ki, és köze sincs a személyes hithez, vagy az Úrhoz. Valahol itt kezdődik az az elképzelés, hogy a vallásos ember az, aki böcsületesen eljár templomba, de ha nem ülhet a helyére, akkor kiborul; s az ő hangja hallatszik, mikor valaki illetlen öltözékben lép be, és felmorajlik a tömeg; aki naponta elolvassa az igét, de már olvasás közben azon gondolkodik, hogy kihez vághatná hozzá legközelebb; aki hangosan sóhajtozza az Úr nevét, de ha valóban segítségére lenne szükség, inkább ítéletekkel dobálózik. Ilyesmi tulajdonságokat tartalmaz a vallásos jelző. Köze van az anyagiassághoz, az emberi felszínességhez, de távol áll Istentől.

5

Itt rögtön adja magát, hogy „nem hiszek a papnak, aki a farzsebéből prédikál” (Quimby), és hagyom az egészet, inkább csendben hiszek, és még a buddhista kissrácot illetően is tiszta marad a lelkiismeretem. Végül is valamiben ő is hisz. Csakhogy ezzel az a baj, hogy nem állok messze attól a menő – főképp művészek körében elterjedt (na vajon kik mások…) – ideológiától, hogy tulajdonképp mindegy miben hiszel, a lényeg a hit, meg amit az ad (valahonnan Camus felől eredhet ez a felfogás). És valahol itt kezdődik a saját világkép kialakítása, a saját igényekre szabott vallás-alkotás, és persze vonzó azt hinni, hogy végül is nem hagytuk magunkat manipulálni, és önállóan alakítottuk ki a sajátos téziseinket. Amiben van valamilyen „isten”, amiben megtaláltam önmagam, és anélkül, hogy változnék, kiteljesedhetek benne, és tulajdonképp tényleg akkor tudok igazán szolgálni, ha békében és harmóniában vagyok önmagammal, azt pedig nekem kell koordinálni, hogy hogyan. Igen, vonzó azt hinni, hogy ilyen kényelmes. Sajnos azonban el kell árulni, hogy ha ez már így eszedbe jutott, akkor sem te találtad fel a spanyolviaszt, mivel ezek létező vallások sajátjai. Nézz utána a vonzás törvényének, a szcientológiának, a New Age-nek, találsz kedvedre valót. A lényeg az, hogy igyekezz nem elveszni a saját gondolataid mókuskerekében, mert érdekes és távoli helyeken köthetsz ki… Tapasztalat.

A vallás nélkül megélt hit, bármennyire függetlenül hangzik is, azt hiszem, nem feltétlenül jobb, vagy mélyebb, mint egy valláshoz tartozás. Valójában nem is értem, hogy egy olyan gyönyörű szót, mint a vallás, hogyan tudtunk ennyire lebutítani. A szó eredetét tekintve (bár sokan sokféleképp értelmezték és értelmezik… hát perszehogy’!), a re-ligare latin kifejezésből ered, ami tulajdonképp azt jelenti, hogy ’újra összekötni’. Újra összekötni az embert az Istennel. Visszaállítani a megszakadt viszonyt. Az eredetileg vallásos ember az, aki egész életével erre törekszik. És mi ezt ma lesajnálóan, elutasítóan használjuk. De ha az egyszerű, hétköznapi értelmét vizsgálom meg, akkor is inkább azt jelenti, hogy vallok valamit. Azaz szilárd meggyőződésem, és teljes lényemmel kiállok mellette. Ironikus, hogy mi „nem szeretjük, ha vallásosnak titulálnak”. Pedig talán nem a saját életemre vonatkozó jelzőt kellene vallásosról hívőre változtatni, hanem tisztázni végre a vallásos jelzőt, és megbékélni a jelentésével. Ebből kiindulva pedig elismerni, hogy rengeteg vallás van a világon, és talán egy más vallás képviselője is taníthat még nekem valamit a szeretetről anélkül, hogy bármennyire is megingatná a meggyőződéseimet. Csak mert elég szilárd vagyok ahhoz, hogy ne zárjak ki mindenkit a csőszerű világlátásomból.

Ezt persze mindenkinek önmagában kell megharcolnia. Szerintem ez nem jelenti azt, hogy meneküljünk ki a vallásunkból. Valahogyan talán meg kellene tanulnunk teljes vállszélességgel vallani azt, amiben tiszta szívünkkel hiszünk.

És hogy miért pont abban… hát az legyen a következő kérdés.

Sárközi Andrea

3 hozzászólás

  1. Miközben valóban nagyszerű írás, már csak az a kérdés, hogy a vallásos élet velejáró részletei felé (templom, lelkész, presbiter, stb.) miért a negatív megítélés van túlsúlyban? Az ördög a részletekben rejlik, és talán a részletek – és azok megítélése – kellene a helyükre kerüljenek, hogy az egész is egész-séges színben tűnjön fel. 🙂 Mint a puzzle, vagy hasonló mókák 😉 Egyébként gratula, tényleg jó írás lett (be is ugrott Eddie Murphy-vel Az aranygyermek c. film; meg kellene nézni megint) 😀

  2. köszönöm, és rajta vagyok az ügyön… de sajnos, ha csak akkor írnék, amikor egészségesnek érzem magam, akkor sosem írhatnék… folyamatában vagyok, és már ez is siker 🙂

  3. Nahát Makkász! Most értettem meg a hozzászólásodat, bocsi. Teljesen igazad van, de azt hiszem, az, hogy az egyház megítélése egyszer pozitív lesz, és ezáltal lesz egészséges a dolog valójában egy utópia. Persze lehet, hogy én vagyok túl negatív az emberekkel szemben, de az én gondolati világom túl szűk ahhoz, hogy elképzeljen egy olyan világot, amelyben az egyház egyértelműen jó dolog, és mindenki örül, hogy van…

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .