„Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel…” (Lk 2,29) A karácsonyi történet szereplői közül talán Simeon az, aki mindig is közel állt hozzám. Egy idős ember, aki életét egyetlen célnak szentelte: várta, hogy megláthassa Izráel vigasztalását, és készen állt arra, hogy felismerje Őt. Nem a nagy sikerek és teljesítmények embere volt ő, nem tartozott népének nagyjai közé, de elérte a célt, amelynek életét szentelte. Célba jutott ember volt. Olyan évben ünnepeljük a karácsonyt, amikor Isten a világ viharai által rengeteg családban, életben világossá tette, mennyire fenntarthatatlan és önpusztító az az életstílus, amelyet választottunk magunknak. A mindenre kiterjedő felfordulás és…

Karácsony környékén újra és újra elő szoktam venni Charles Dickens Karácsonyi énekét, előfordul, hogy többféle vászonra vitt filmfeldolgozását is megnézem: egyfajta készülődés ez a „karácsonyi szellem” befogadására. Az egyik legkedvesebb jelenetem az egész könyvben az, amikor a rideg, karácsonyiatlan Scrooge irodájába becsöppen unokaöccse, és elmondja, hogy számára mit is jelent az ünnep: „…mindig úgy gondolok a közelgő karácsonyra, mint jó ünnepre. Kedves, szeretetteljes, jótékony, kellemes ünnepre, az egyetlen olyan időszakra az évben, amikor férfiak és nők szélesre tárják bezárt szívük kapuját, és úgy gondolnak egymásra, mint útitársakra a sír felé vezető ösvényen, és nem mint vadidegen, ismeretlen célok felé kapaszkodó…

Már javában benne voltunk adventben. Épp utaztunk valahová, amikor belehallgattunk az egyik rádióadásba. Az aktuális kérdés, amelyet a műsorvezetők feltettek a hallgatóknak, így szólt: mi az, ami nélkül a karácsony nem lenne az igazi? És érkeztek a válaszok: forralt bor, mézeskalács, szaloncukor, díszek, karácsonyfa, zenék és hasonlók. A felsoroltakat hallgatva kissé megrökönyödtem. Tényleg csak ennyi lenne az ünnep? Csak szaloncukor, amely kis idő múlva ehetetlen? Feldíszített fa, amelyet két-három hét múlva kidobunk? Zenék, amelyeket csupán egy-két hónapig hallgatunk – persze olyankor egyfolytában? Csak hangulat, csak ajándékok, csak, csak, csak… Olyan szomorúnak tűnt ez az egész. Mert mindössze ennyi: valami, ami…

Egyik napon a nagyobbik lányommal olyan rajzfilmre bukkantunk, amelyben a főhős kislány egy képzeletbeli csodaországba csöppenve azon kapta magát, hogy bármi, amit az ottani uralkodónőről mondott, hirtelen jókora buborékká alakult, és elindult egyenesen afelé, akinek címezte. A gond csak az volt, hogy kimondott szavai tapintatlanul őszinték voltak: „a királynő orra hosszú, mint egy répa.” A rajzfilmbeli úrnő viszont – mint ahogyan oly sokszor mi magunk is –, csak a finoman célzó, kedves megfogalmazást szívlelte. Ezért a főhős kislány, barátaival mindent megtett, hogy megakadályozza a bubi célba értét, de mindhiába, mert a nyers őszinteséggel kimondott szavak a királynő orra előtt durrantak…

Karácsony közeledtével mindenki igyekszik kicsit jobb, kedvesebb lenni. Ilyenkor valahogy láthatóbb a koldus, aki minden nap ugyanazon a sarkon ül, láthatóbbak a nyomorúságos körülmények között élő gyermekek, családok, láthatóbbak a civil szervezetek, amelyeknek nemes munkáját ekkortájt különösen jól esik támogatni. S láthatóbbá válik az is, hogy hogyan kellene szeretnünk a családunk tagjait. Az ünnep előtt igyekszünk türelmesebbek lenni egymással, odafigyelni a másikra. Figyeljük, hogy mi az, aminek ott a fényes fa alatt szerettünk tényleg örülne, és ebben a figyelésben a szívünk is nyitottabbá válik a másik iránt. A hétköznapi konfliktusok is kezdenek elcsendesedni, a generációs véleménykülönbségek eltűnni, mintha soha nem…

Egy számomra kedves ismerős család már több éve hagyományosan azzal tölti a szentestét, hogy – jóllakva az ünnepi vacsorától – a karácsonyfa alatt elcsendesednek, hálát adnak együtt az egész év történéseiért, és új célokat tűznek ki a következő esztendőre. Bármennyire is távolinak és „beállítottnak” érzem ezt a képet az én karácsonyi filmezésemhez képest, talán most nekem is ideális lenne ezt tennem. Hiszen ez az év azt tanította meg, hogy amit biztosnak hittem, az nem volt az, amit irányítani szerettem volna, azt a legkevésbé se tudtam. Ennyire még sohasem éreztem fontosságát, hogy tudatosan álljak ehhez az évhez és az következőhöz. Hányszor…

„Hit által ragadtatott el Énók, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mivel elragadta őt Isten. Elragadtatása előtt azonban bizonyságot nyert arról, hogy Isten szemében kedves. Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsid 11,5–6) Kedves olvasó, be kell vallanom, ezt a témát úgy kaptam a szerkesztőtől, és kicsit bajban voltam vele. Növekedni az Isten előtt való kedvességben? Hát nem mindenki egyformán kedves Isten előtt? Hiszen mind az Ő gyermekei vagyunk! És minden szülőnek kedves a saját gyermeke. Sőt, mindegyikük…

Amikor elkezdtem agyalni azon, hogy mit fogok írni mára, még minden egyszerű volt. Gondoltam, puffogtatok néhány közhelyet az ünnep közelségéről, a várakozás és a készülődés fáradalmairól. Aztán történt valami. Valami, ami meglepett és felkészületlenül ért. Ha kíváncsi vagy rá, olvass tovább – ha nem, talán itt is abbahagyhatod. Tudjátok, van ez a mosogatás. Egy felettesem, akit nagyon szeretek, egyszer a lelkemre kötötte, hogy minden reggel tizenöt percet mosogassak, mert megtehetem, és ezzel tehermentesítem a családom. A tanácsot megfogadtam, azonban a mosatlan így is túlnő rajtam. Napról napra vannak edények, amelyeket piszkosan kell a mosogatóban hagynom, mert rohanok. Így a mosatlan…

Az apró kedvességek értéke felbecsülhetetlen. Egy bátorító szó, egy elismerő megjegyzés, egy váratlan szívesség vagy egy aprócska ajándék mindenki szívét megmelengeti. Hadd kerüljön ezek közé – így karácsony közeledtével – a közkedvelt karácsonyi ízek ajándékozása is. Sok családban készülnek linzerek, mézeskalácsok, bejglik az adventi időszakban. Sőt, a karácsony már-már elképzelhetetlen narancsos, fahéjas ízek nélkül. Nagy öröm, amikor az odaadó munkánknak meglesz a gyümölcse. Ilyenkor jókedvűen kóstoljuk, kínáljuk, sőt néha ajándékozzuk is a finomságokat. Bárcsak hagyománnyá lenne ez utóbbi! Ilyen apróságokkal, kedves kis gesztusokkal fejezzük ki, hogy nem csak a házunkat öltöztetjük ünneplőbe, hanem a szívünket is. Nem csupán a spájzunk…