Néhány hete megnéztem Francis Ford Coppola méltán nagyra tartott vietnámi háborús filmjét, az Apokalipszis most-ot. A háborús filmek népszerűsége talán annak köszönhető, hogy nagy részük megpróbál valami humánust, valami hősiest felmutatni a sok szörnyűség közepette. Hisz emberségünkben a jóra vagyunk büszkék, s ezért talán meghalni is érdemes. De Coppola filmje nem egy Ryan közlegény megmentése. Mondanivalójában eltér a háborús drámák megszokott sémáitól. A történet főszereplője egy fiatal százados, akit a katonai vezetés azzal bíz meg, hogy végezzen egy korábban hősként tisztelt renegát – és minden jel szerint megőrült – zöldsapkás ezredessel, Kurtz-el. A film nagy része utazás, ami a háború…

Nézem a kurzort. Nézem, ahogy villog rám fenyegetően. Ütemesen, megállíthatatlanul. Mint a karmester, aki adja az ütemet, s nekem játszanom kellene. Írni. Írni, írni, írni. Istenről. Róla. Húsvét után vagyunk. Ilyenkor talán még jobban kellene éreznünk a megváltásunk csodáját. Ilyenkor talán még jobban bele kellene bolondulnunk az isteni szeretetbe. Agapé. De… Mindig az a de. Mindannyian otthonainkba vagyunk zárva. Írni kellene arról, hogy milyen nagyszerű volt az itthoni úrvacsora. Hogy megtörtük a kenyeret házanként. Hogy átéreztem, hogy a Kárpát-medence minden reformátusával egyszerre veszek részt a krisztusi közösségben és élem meg a sákramentumot. Nem tudtam ezt átérezni, mert hiányoztak hozzá az…

Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe az a talán eléggé ismert történet a Szentírásból, amely arról szól, hogy az Isten választott népe az egyiptomi fogság után végre ott áll az ígéret földjének küszöbén, és Isten parancsára Mózes kiküld tizenkét kémet a föld felderítésére. Amikor a kémek visszatérnek, tízen közülük minden lehetséges módon próbálják lebeszélni a népet és a vezetőket arról, hogy elfoglalják Kánaán földjét. Két kém azonban (Káléb és Józsué) igyekszik emlékeztetni a hallgatókat Isten különleges és csodálatos ígéreteire arra vonatkozóan, hogyan fogja megerősíteni, megsegíteni az övéit, és hogyan fogja a kezükbe adni a „tejjel és mézzel folyó földet” (a teljes…

Gyerekkorom óta szeretek álmodozni. Gyakran képzeltem azt, hogy tündér, orvosnő vagy éppen tanítónő vagyok, esetleg anyuka, aki háztartást vezet és gyereket nevel. Aztán persze, ahogy nőttem az álmok is változtak, komolyabb, felnőttesebb formát öltöttek. Egyetemről, párkapcsolatról, felnőtt életről kezdtek szólni. Egy idő után pedig már célokká alakultak, amiket ha nem érek el, akkor nem leszek boldog… Februárban egy beszélgetés során jöttem rá, hogy mennyire is kötődöm ezekhez az elképzelésekhez, ahelyett, hogy élvezném azt, ami éppen van. Abban a pillanatban hálátlannak éreztem magam, meg egy kicsit butának is. Olyan helyzet volt ez, mint, amikor két gyereknek ugyanolyan játéka van, de az…

„Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” (Róma 9,14) Ez az az igevers, amelyet minden nagyobb rendezvény előtt és alatt többször is újraolvasok. Nagyon sokszor megosztom a munkatársaimmal is, hiszen hajlamosak vagyunk könnyedén elfelejteni, hogy miért teszünk vagy nem teszünk meg dolgokat, miközben magunkat vagy éppen másokat középpontba helyezve a cél elérésére fókuszálunk. De az is előfordul, hogy néha nagyobb figyelmet fordítunk az eredményre, mint embertársainkra. Mindezt miért is tesszük? Talán mert belefeledkezünk abba, mi is az igazán fontos, és a sok megoldásra váró probléma eltereli a figyelmünket. A hálaadást csak akkor alkalmazzuk,…

Koyaanisqatsi. A kifejezés hopi nyelven annyit tesz: egyensúlyát vesztett élet. Ezt a címet adta 1982-es filmje címének Godfrey Reggio. A hosszú, közel másfél órás alkotásban ez az egyetlen emberi szó, amely elhangzik, miközben az Egyesült Államokban felvett képsorokon azt látjuk, hogyan változott meg a modern ember és a természet viszonya. A témával kapcsolatos minden rezignációnk ellenére érdemes időt szánnunk erre a műre: különös káoszopera sokunk születése előttről, egyszerre kordokumentum és prófécia. Káoszopera, mondom, mert dagályos, lassú, drámai, akárcsak a mostani napjaink, amelyben valahogy ránk omlott az idő. Ránk omlott az idő, mondom, mert lassan egy hónapja, hogy utoljára utaztam át…

Újra és újra belegondolok abba, milyen ingatag ez a húsvéti történés. Az evangéliumok sem leplezik az események hihetetlenségét. A mindenek mögé néző józan emberi ész számára a feltámadás legfeljebb asszonyi fecsegés, a megszomorodott szívek képzelgése, a csalódott tanítványok belső meggyőződésében létrejövő szilárd hit, a Názáretit követők szélhámos húzása, amikoris ellopják a halott testet és ezzel becsapják az egész világot. Húsvétban megütközik a magyarázatokat követelő kétkedő elme az alig-alig hihető isteni csodával. Ennyi van nekünk: néhány asszony bizonysága, néhányszáz szemtanú ellentmondásos elbeszélése. Mint ahogy a homok kipereg kezeink közül, úgy hervadnak el a bizonyítékok a ma embere számára. A keresztyének kockáztató…

Talán az első lélegzetvétellel kezdődött, vagy még korábban. Túl szűkké vált az egykor olyan kényelmes és meleg világ, s éreztem: valami történni fog, ami mindennek véget vet. Fájdalommal és küzdelemmel járt mindkettőnk számára, de megszülettem; beszívtam az új, idegen és ismeretlen világ levegőjét − felsírtam. Ott kezdődött a küzdelem. Persze később jöttek az újabb kihívások: gyerekbetegségek, láz, közölhetetlen fájdalom, a sírás nyelvének megtanulása, majd a megkönnyebbülést adó tapasztalat, hogy legalább egyvalaki van, aki érti ezt a nyelvet. Eltelt néhány év, s észrevétlenül beleégett a magatartásomba, gondolkodásomba, hogy harcra születtem és harcmező ez a világ, amely körülvesz. Itt, ha nem vagy…

Közel s távol nem találnék most olyan embert, aki azt mondaná, hogy ezek életének legszebb napjai. Nagyot fordult a világ pár hét alatt, sarkalatosan megváltozott az élet, tervek, forgatókönyvek sora dőlt dugába, ott tartunk most, ahol soha nem akartunk, és messze nincs még fény az alagút végén. Hogy is kezdtük ezt a böjti sorozatot? Bármi történt is velem, itt vagyok a legjobb helyen. Tudom, hogy ez a mondat nagyon meredeken hangzik most, jelen körülmények között, mégis meg vagyok győződve arról, hogy Isten valami csodásat munkál épp. Most még csak a szorítást érezzük, a korlátozásokat, a veszteségeket. De nincs még vége…