„A hollók hordtak neki kenyeret és húst reggel, kenyeret és húst este, a patakból pedig ihatott.” (1Kir 17,6) Az egyik legmeghatározóbb és legszebb istenélményünk az, amikor ennyire rá vagyunk utalva Isten gondviselésére. Ugyanakkor az egyik legnehezebb időszakok is ezek az életünkben. Ilyenkor nem lehet haladni, tervezni, előre menni, ilyenkor csak az Úrra lehet várni, ami lássuk be nem az erősségünk. Mi szeretjük kézben tartani a dolgainkat, irányítani és alakítani az életünk történéseit, persze őszintén remélve, hogy ehhez társul Isten áldása is. Azt hiszem az utóbbi években nagyon sok kárpátaljai ember tapasztalta meg, milyen, amikor alapjaiban veszik el tőle a kontroll…

A Dűne második részében van egy jelenet (no spoiler), melyben Feyd-Rautha Harkonnen, a Harkonnen-ház örököse az arénában kiáll a leigázott Atreides-ház három harcosával. Az összecsapás eredetileg csak színjáték volna, a báró azonban úgy intézi, hogy az ellenfelek egyike ne legyen elkábítva. Amikor Feyd-Rautha felismeri ezt, nagybátyja odakiáltja neki: „Mutasd meg, ki vagy!” A fiúban erre felébred a virtus, kikapcsolja a védőpajzsát, és megcsillantja vitézi képességeit. Amikor úgy kellett nemrég éneket vezetnem, hogy mindkét fülem be volt gyulladva, bevallom, én nem voltam olyan lelkes, mint ez a Harkonnen-fiú. Amúgy is nehezített pályának éreztem, hogy egy idegen közösség elé kell kiállnom minimális…

„Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7,14) Fájdalom, magány, elhagyatottság, szeretetlenség. Csak pár érzés azokból, amelyek a lelkünk mélyén betemetve ülnek, és nem szívesen ássuk elő őket. Az ilyen érzésekhez kapcsolódó emlékekre sem szívesen gondolunk, ha pedig régiek, szinte lehasítja magáról őket a tudatunk. Úgy tudok ezekre az érzésekre gondolni, mint egy feneketlen kútra, amibe ésszerű, hogy nem akarok beleesni, belefulladni. Ezért inkább biztonságosan ledeszkázom, így egy ideig stabilan mozoghatok rajta. A baj csak az, hogy a deszka idővel korhadni kezd, és a feneketlen kutam…

„Lásd, a kezedbe adom…” (Józs 6,2) Ha az itt megjelent írásaimat olvasod, kedves Olvasó, akkor feltűnhet, hogy előszeretettel szoktam az érzések oldaláról értelmezni a Bibliában leírtakat. Szeretem fókuszba állítani, hogy annak idején mit érezhetett, mit gondolhatott az adott bibliai történet főhőse, mert valahogy ezzel közelebb tudom hozni őt magamhoz. Azt gondolom, hogy a bennünk működő érzések, érzelmek a legfőbb mozgatórugóink, bármire rá tudnak venni, és bizony nagyon sokszor erős disszonancia alakulhat ki aközött, amit érzünk, és aközött, amit épp Isten mond nekünk. Van, hogy félünk, felpattanánk, sietnénk, megoldanánk, miközben Isten csak annyit kér tőlünk, hogy ne félj, várj. Számtalan példa…

„Harmadszor is szólt hozzá: »Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: »Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged.« Jézus ezt mondta neki: »Legeltesd az én juhaimat!«” (Jn 21,17) Történetünk az Újszövetség egyik legismertebb szembesítése: a feltámadt Jézus beszélget Péterrel, a tanítványok vezéregyéniségével. A beszélgetést az teszi szembesítéssé, hogy a tanítvány megtagadta a Mestert, és szégyenével összezárva visszamenekült régi hivatásába. A szembesítés során Jézus különleges elbánásban részesíti Pétert: nem emlékezteti múltbeli tagadására, de háromszor is megkérdezi tőle a kardinális kérdést: szeretsz-e engem? Szeretsz-e engem? Kérdezi tőlem és tőled,…

„Amint meg van írva: »Aki sokat szedett, annak nem lett többje, és aki keveset, annak nem lett kevesebbje.«” (2 Kor 8,15) A marketingkommunikációban jól ismert jelenség a fogyasztás dominóeffektusa. Képzeld el, hogy veszel egy új fotelt, és elhelyezed a nappaliban. Nagyon szépen mutat, és feldobja az egész szobát. De mellette hirtelen nagyon feltűnő lesz, hogy mennyire régi és kopott már a szőnyeg, amin áll. Úgyhogy a következő fizetésedből új szőnyeget is veszel. De a szőnyeg mellett már nem lehet nem észrevenni, hogy a díszpárnáid még egy teljesen más érából származnak, és egyszerűen nem illenek ehhez az új stílushoz… és így…

„Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és odaadta Hágárnak. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, letette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek! Ott ült vele szemben, és hangosan sírt. De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol…

„Mózes akkor ezt mondta az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én a szavak embere. Korábban sem voltam, de azóta sem lettem az, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt inkább nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok. De az Úr ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az Úr?! Most azért csak menj: majd én segítségedre leszek a beszédben, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (2Móz 4,10–12) Csak három igeverset emeltem ki Isten és Mózes beszélgetéséből, de meglepően hosszú ez a diskurzus. Isten vázolja a szabadítás tervét: Izrael népéről végre lehull a lánc, felszabadítja…

„Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”(Jel 3,8) Egy évvel ezelőtt hallottam egy megindító igehirdetést a böjtről. Szó esett benne Ninive városának bűnbánó böjtjéről, ami után a város megmenekül a pusztulástól; Pál apostol három napos böjtjéről, aminek a végén életre szóló kijelentést kapott; Mózes negyven napos böjtjéről, ami után megkapta a tízparancsolatot; Anna böjtjéről a gyermekáldásért, ami után megszületett Sámuel. Számtalan példa van a Bibliában arról, ahogy a böjt ajtókat nyit meg az ember életében, és így életeket…