Istenem, minden imát hálával kezdek, de most annyira elönt a bizonytalanság, hogy őszintén örülnöm és hálásnak lennem is nehéz. Szívemet eltelítette a fájdalom, és én Nálad keresek vigaszt, mert nincs hová futnom. Szeretnék újra örülni, de fájdalmas még a veszteség. Szeretnék belekapaszkodni valami reménysugárba, de érzem, gyenge a karom hozzá. Istenem, újra itt vagyok, ma picit könnyebb. Saját magamnak is nehéz volt bevallani, hogy ez a fájdalom mélyebb, mint amit én elbírnék. Tudom, hogy Hozzád futhatok, tudom, hogy erőt fogsz adni…, de vajon lesz még valaha felhőtlen a kacagásom? El fogom-e még hinni bármikor is teljes szívemből, hogy Te jót…
„Örülj a könnyeidnek!” – ez kissé provokatív mondatnak tűnhet elsőre, de az igazság az, hogy csak attól függ, mikor találkozunk vele. Merész kijelentés, ha egy fordulópont elején állunk, és még mindent felborzol a változás szele. Elgondolkodtató lehet akkor, ha már összebarátkoztunk egy kényszerhelyzettel, és arra várakozunk, hogy rendeződjenek a körülmények. Mosolyt is csalhat az arcunkra, de csak akkor, ha már tudjuk, hogyan alakulnak a dolgaink a nehézségek után. Számtalan olyan élethelyzettel találkoztunk már, ami átírta életünk forgatókönyvét. Dacoltunk Istennel, ha a terveink megváltoztak, vagy a haragunkat irányítottuk Felé, amikor ingatag, félelemmel teli időszakba kényszerültünk. Talán ezekben az érzékeny időkben könnyen…
Néha csendre van szükségünk, néha pedig arra, hogy betöltsük ezt a csendet, erre pedig jó megoldást nyújthatnak a podcastek. Ahogy Barbi írta az első ajánlónkban: a podcast lehet értelmes háttérzaj vagy akár a saját összeválogatott rádióműsorod is. Ehhez szeretnénk újabb tippeket adni, a múltkor megkezdett listát bővíteni nem kizárólag lelkészes, de lelket építő, világnézetet szélesítő tartalommal. Podcastajánlónk második része következik. 777 podcast Hétéves fennállása alatt a 777 a magyar közélet egyik meghatározó hangjává vált: a majd százezer követőt nem kell megmagyarázni 🙂 „A hit nem magánügy!” mottójukkal egy keresztyén blog munkatársaként nem tudok nem azonosulni. Igaz, ők leginkább a blogjuk…
,,Töltsd meg a poharamat teljesen, és engedd, hogy túlcsorduljon…” …már napok óta motoszkál a fejemben ez a rendkívül egyszerű, már-már gyerekesnek tűnő asztali áldás, ami eredeti valójában – angol nyelven a megfelelő dallammal – egy fokkal jobban hangzik. Miközben újra és újra eldúdolom, eltűnődöm azon, hogy a mi életünk pohara mivel van tele – az én poharam mivel van tele? Közhelynek tűnhet ez a kérdés, az igazság viszont az, hogy túl sok mindent zsúfolunk parányi kis életünkbe, miközben jó, ha a dolgok harmada férne kényelmesen el benne. Megfelelés a munkahelyen, helytállás otthon, egyre tornyosuló teendők. A napirend szoros, szinte minden…
Ha van olyan keresztény téma, amitől viszketni kezdenek az emberek, az a hitmegosztás dolog. Valljuk be, nagyon sok elrettentő példával találkoztunk már, amikor valaki jött, és erőszakkal letolta az evangéliumot a hallgatósága torkán. Amúgy is tudjuk, sejtjük, mit gondol az utca népe az ilyesmiről — ki akar magának kellemetlen megjegyzéseket, kifigurázást, gúnyos beszólásokat, ilyen-olyan címkéket… Két dolog van, amiről nem szabad elfeledkezni: Ha neked gazdagabb, biztosabb, kiegyensúlyozottabb, tágabb lett az életed a hitednek köszönhetően, nem gondolod önzésnek, hogy megtartod magadnak a jót, és megfosztod tőle sokszor a szeretteidet is, nemhogy az ezeridegent? Mi több: mi nemcsak néhány földi évet akarunk…
Mostanában nagyon divatos kifejezés lett az énidő. Sokat beszélnek, még többet írnak róla, hogy mennyire szükséges a mindennapok sűrűjében időt találni arra, hogy egy kicsit önmagunkkal foglalkozzunk. Minél jobban felgyorsul az élet, annál nagyobb kihívást jelent ez mindenkinek: egyetemistáknak, pályakezdőknek, friss szülőknek, kenyérkeresőknek, a munka mókuskerekében taposó felnőtteknek. Az életünk olyan könnyen kezd el cirkulálni kizárólag a munka–család páros körül, és emiatt teljesen elfelejtkezünk önmagunkról, a szükségleteinkről. Pedig a legtöbbünknek szükségünk van az egyedüllétre, egy kis lelassításra, elcsendesedésre a rohanó hétköznapokban. Szükségünk van arra, hogy befelé forduljunk, és feltöltsük a lemerült elemeket. Ez valakinek egy hosszú fürdőt jelent, egy erdei…
Egyszer azt mondta Ő, akinek mi egyénileg és közösségileg is mondogatjuk „Uram, Uram!”, hogy az ember amikor beszél, akkor valójában nem tud mást mondani, mint amit mondania kell. Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj, hiszen nem tehet mást, csak egyszerűen és automatikusan – mint amikor egy zsákot kivágnak – ömlik ki a benne lévő tartalom. Belőlem itt és most ömlik, és csak remélni merem, hogy vendégszerzőként nem adok ezzel nagy feladatot az utánam takarítóknak. Az én szívem már nagyon-nagyon régen mérhetetlen keserűséggel van tele, de nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy valójában miért vagy kiért. Csak duzzogtam, ahol…
Van, amikor nem tudunk mit mondani. Bizonyos szituációkban emiatt próbálkozunk hebegve-habogva mégis mondani valamit, bármit, csakhogy oldjuk az éppen megfojtó feszültséget, bátorítsuk az elkeseredett szerettünket, kisegítsük az utcán tévelygő járókelőt, jól megmondjuk a magunkét a haragosunknak, vagy mentsük az éppen széthulló barátságot. Talán gondolati síkon kész monológok állnak felsorakozva, hogy azokkal – mint csőre töltött fegyverekkel – megnyerjük a halálra ítélt párbeszédeinket, azonban mintha „akkor, a megfelelő időpontban” mindegyik fehér zászlót lengetne. Nincs mit tenni: csak azt mondhatjuk, ami eszünkbe jut, ami elég lehet. Valamennyien tapasztalhattuk már azt is, hogy hazaérve, lenyugodva az eset után, vagy akár pár pillanattal később…
„Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Mk 13,2) Mintha egy könnyed kis délutáni városnézés képe jelenne meg előttünk. Jézus és a tanítványok békésen sétálgatnak a templom körül, s ezek a drága lelkek megroppannak az épület grandiózus látványa alatt, szinte kibukik belőlük a mindent letaglózó csodálkozás hangja: „Mester, nézd, mekkora kövek és mekkora épületek!”. Minden turista jól ismeri az érzést, amikor valami furcsa okból egy lenyűgöző látvány egyértelmű szépségét elkezdi magyarázni egyik a másiknak, miközben ugyanazt nézik és ugyanazt érzik. Csakhogy a tanítványok számára – hithű zsidók lévén – a templom sokkal többet…