Jézus lement Kapernaumba, Galilea egyik városába, és tanította őket szombaton; ők pedig álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt. A zsinagógában volt egy tisztátalan, ördögi lélektől megszállott ember, aki hangosan felkiáltott: Ah! Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy, az Isten Szentje! Jézus azonban ráparancsolt: Némulj el, és menj ki belőle! Erre az ördög odavetette az embert közéjük, kiment belőle, de semmi kárt nem tett benne. Rémület fogta el mindnyájukat, és így szóltak egymáshoz: Miféle beszéd ez, hogy hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?! És elterjedt a híre mindenütt a környéken. Luk 4,31-37 Biztosan ismerős az a…

Ez az a mondat, amit nagyon könnyű úgy befejezni, hogy tévtanítás legyen a vége. Hiszen, ha hitünkben bármi vagy bárki olyan fontossá –, vagy még fontosabbá – válik, mint Krisztus, már elindul a lavina, és a Krisztus mellé, Krisztus elé tett dolgok kiszorítják hitünk Szerzőjét és Elvégezőjét a középpontból. Pedig mennyi mindent leegyszerűsítene, ha Krisztus mellé értelmező eszközként odatennénk a Vele egyenértékű erkölcsösséget, egyházi hagyományt, politikai párthűséget és így tovább. De ezzel feláldozzuk azt, amit Jézus Krisztus fenntartott magának, hiszen Ő senki másról nem beszélt így: „én vagyok az út, az igazság és az élet”. Nagy fába vágjuk a fejszénket,…

Járkáltam fel-alá az üzletben, néztem sorra a termékeket, de sehogy sem találtam megfelelőt. Nem a kínálattal volt gond, láttam nagyon szép ruhákat. Viszont amikor megpróbáltam elképzelni magamat bennük, valamiért nem tetszett a kép. Rájöttem: vagy üres táskával megyek tovább (innen is), vagy stratégiát kell váltanom. Összeválogattam hát pár tetszetős darabot, bevittem a próbafülkébe. Felvéve valóban másképp néztek ki, mégsem győzött meg a látvány. Újabb gyűjtögetés, újabb próba. Elárulom, mi lett a vége: három új kedvenccel lettem gazdagabb. És egy tanulsággal: esélyt kell adni azoknak a dolgoknak is, amikből elsőre nem nézek ki semmi jót. „A lehetetlen csupán egy nagy szó,…

Ha az emberek nagyon erősen hinni akarnak valami igazságban, akkor hinni fognak benne – ezt jelenti a megerősítési torzítás. Amikor minden új elém kerülő információt a saját elméleteim megerősítésére használok fel, és egyszerűen nem foglalkozom az engem cáfoló bizonyítékokkal. Például, ha érdekemben áll azt hinni, hogy a koronavírus csak egy kitaláció, ami valójában nem is létezik, vagy csodálatos módon az egész világon csak az én földrajzi környezetemet kerülte el, akkor megtalálom a módját, hogy minden bizonyítékot, ami cáfolná ezt a hitemet, elvessek, ellenben mindent elhiggyek, ami megerősíti az elképzelésemet. Akkor is, ha ennek az a vége, hogy minden általam korábban…

„Magadra hagytalak néhány pillanatra, de nagy irgalommal ismét összegyűjtelek.” (Ézs 54,7) Igen, az Úr azt mondja ebben az igében, hogy néhány pillanatra magunkra hagy minket. Ha engem kérdeztek, nem mondhatom, hogy ezek az időszakok valóban egy-két másodpercnek tűnnének. Inkább egy örökkévalóság az, amíg egy-egy nehéz helyzetből kikászálódok vagy egy újabb esés után kiegyenesedek. Egyébként én mindeddig azt hittem, hogy Isten soha nem hagy magunkra minket… Hogy mindig itt van, csak időnként nem érzem a jelenlétét. Vagyhogy egyszerűen hallgat. De most mégis azt olvasom Ézsaiás könyvében, hogy magamra hagy az Úr. Az ezt követő igében még meg is ismételi:: „Túláradó haragomban…

Zsolt 102, 1-14 Ma egy olyan igeszakaszt hoztam, ami egy valódi, hús-vér embert állít elénk. Ez a valaki tele van fájdalommal, pesszimizmussal, készül a halálára is, de mégis Isten szabadítását várja. Ez a névtelen zsoltáríró lehetne akármelyikünk a saját panaszával és fájdalmával. Olyan emberi és olyan őszinte Istennel szemben. Nem kertel, néven nevezi az érzéseit, szemléletesen írja körül a magányát, mikor azt mondja: egyedül van, mint madár a háztetőn. Ahogy olvastuk ezt a zsoltárt, lehet bólogattunk is magunkban egy-egy részletnél, például mikor az álmatlanságáról vagy az étvágytalanságáról beszél a zsoltáríró, vagy arról, hogyan szidják és támadják az ellenségei. Talán azért…

Volt már olyan veletek, hogy igyekeztetek jól élni, megtartani Isten parancsait és az Ő útján járni, a dolgok mégis rosszul alakultak? Valahogy nem sikerült semmi, és egyre mélyebbre kerültetek. Ilyenkor az ember állandóan csak tépelődik: „mit csináltam rosszul?”, „hol rontottam el?”, „most miért büntet engem Isten?”. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy te rontottad el, és büntetés az, ami ér. Mózes első könyve 40-ik részében Józsefről olvasunk, aki börtönben van – ártatlanul. A testvérei eladták rabszolgának, mert féltékenyek voltak rá. Ez sem az ő hibája volt. Rabszolgaként nem akart lefeküdni a gazdája feleségével, mert az bűn. Erre a sértett asszony börtönbe…

Nem tudom, hogy vagytok vele, de nagyon ritkán szoktuk hallani azt a kérdést, hogy boldog vagy? A „hogy vagy?” kérdéshez hozzá vagyunk szokva, s már reflexszerűen jön is rá a válasz: „kösz, jól”, „megvagyok”, „lassacskán”, „öregesen” stb. De erre a kérdésre, hogy „boldog vagy?” már nem jön olyan könnyen a válasz, mert meglepő a kérdés, szokatlan s zavarba ejt. Így voltam ezzel, amikor vendéglátóm újra és újra feltette nekem ezt a kérdést. Engem újra és újra zavarba hozott vele, legjobb esetben is kerestem a szavakat, hogy megválaszoljam, és nemcsak azért, mert angolul folyt a diskurzus, hanem azért is, mert meglepő…

Megsebeztek. Megbántottak. Megcsaltak. Átvertek. Kirúgtak. Elhagytak. Becsaptak. Megaláztak. Kifosztottak. Elhurcoltak. Mind szenvedő szerkezetes szavak, amelyek életünk legborzalmasabb tapasztalásait sűrítik magukba. Helyzetek, amelyek egyik napról a másikra értek bennünket. Váratlanul érkeztek és sújtottak le ránk, mint a tavaszi zápor a verős napsütés óráiban. Csupa passzív szerkezet, amelyekben a történések és a történésekben résztvevők nem kérdeztek meg bennünket, hogy egyáltalán szeretnénk-e elviselni mindazt a fájdalmat, szorongást és megaláztatást, amelyeket ránk szabadítottak. Ezek azok a percek, amikor joggal érezzük magunkat jogfosztottnak és kisemmizettnek. Ilyenkor senki emberfia nem hibáztathat bennünket, nem fizethet ki olcsó tanácsok sokaságával. A megsemmisülés leheletét arcunkon érezve egyszerre vesz rajtunk…