Utazótáskád csálé kerekei adják a ritmust még készülőfélben lévő áhítatod szövegéhez. A szavak ügyetlenül pattognak, mint a kopott kerekek a betonon. Kissé megkönnyebbülsz, amikor a kora reggeli órákban neked címzett kedvességgel mosolygós lányok fogadnak. Lassan gyülekezünk Debrecenben. Egyre több ismerőssel találkozol. Néhányat csak arcról ismersz, van, akit nem is kedvelsz igazán, és máskor talán csak biccentenél neki, most viszont – bár nem tudod, miért – megállsz és köszöntöd. Jó, hogy itt van… Valahogy nem ciki, hogy örülünk egymásnak. Az egyik stábszobába aztán már csak az áhítatod össze nem illő szavainak zakatolását viszed magaddal. Zavar és szégyelled, hogy nem vagy kész.…

Szeretem ezt a csillagpontos sorozatot. Jó borzongani Julikával a 2011-es tatai esőben, olvasni Edina bizonytalanságtevését, hagyni, hogy Feke Gyuri meghatottsága a mi szemünket is bepárásítsa. Monával együtt tusakodni, hogy a fontos dolgok megmaradjanak valóban fontosnak, Anna szövegében pedig ráismerni a keresztyén karrieristára, aki végül megtalálja a méltó helyét. Ismerős érzések mindezek a 2007 óta tartó csillagpontos életemből. Akkor, 2007-ben őszintén és igazán meg voltam rökönyödve azon, hogy én ebbe a csillagpontos csapatba kellek. És nem csak én: kellettek a volt gimis és egyetemista barátaim, fiúk és lányok, hívők és hitetlenek, szendék és hóhányók (kellett még Fosika macska is, aki ott…

Olyan gyülekezetben nőttem fel, ahol mindig úgy éreztem, magától értetődő dolog Istennek szolgálni, hogy a másoknak imponáló keresztény élet feltétele az önkéntes munka. Sok-sok év telt el az életemben ilyen imponáló szolgálatokkal, amiket szerettem, de utólag láttam csak, hogy nem annyira a jó ügy, hanem a megfelelni vágyás hajtott, még ha ez kegyes átgázolásokkal is járt másokon. Amikor úgy alakult, hogy másik gyülekezetbe kerültem, éveken át nem vágytam a szolgálatra, mert folyamatosan attól a kísértéstől féltem, hogy visszaesek a keresztény karrierizmus csapdájába, hogy újra másoknak akarok majd megfelelni, és bár ezek a mások keresztények a bennem jelentkező megfelelni vágyás nem…

„Semminek nincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Ezzel a felütéssel kezdődik Janne Teller Semmi című ifjúsági regénye (Scolar Kiadó, 2011). Ha valaki nem ismerné a művet, ezek a mondatok nem egy élete derekán lévő, kiégett embernek, hanem a nyolcadik A osztályt végül nem megkezdő Pierre Anthon szájából hangoznak el. Miután ezt kijelenti, kivonul az osztályteremből, és felül az iskolához vezető út szélén álló szilvafa egyik ágára. Osztálytársai elhatározzák, nihillista társuknak bebizonyítják, az életnek márpedig van értelme. Tervük, hogy egy régi fűrésztelep omladozó pajtájában összegyűjtenek mindent, ami az életüknek értelmet ad. Elkészítik a…

Bizonytalan vagyok abban, kitől származik pontosan a bizonytalanságtevés fogalma, de biztos vagyok abban, hogy nem tőlem. Bizonytalan vagyok abban, mi jön belőlem, de biztos vagyok abban, hogy valami jön. Bizonytalan vagyok abban, el is megy-e, de biztos vagyok abban, hogy már sok minden el is múlt. Bizonytalan vagyok a jövőben, de biztos vagyok a mostban. Bizonytalan vagyok minden pillanatban, de biztos vagyok abban, hogy az idők gonoszak. Bizonytalan vagyok abban, mi a jó, de biztos vagyok abban, hogy a rossz is megfejthetetlen. Bizonytalan vagyok abban, fel tudok-e fogni bármit is ésszel, de biztos vagyok abban, hogy a Lélek szabad. Bizonytalan…

Ültem a színpad mögött egy padon a technikusok és a fellépők számára elkerített részen, és sírtam. Szombat dél volt, a tavalyi Csillagpont épp azokban a percekben ért véget, a csapat egy része még búcsúzkodott, a másik már hozzáfogott a bontáshoz, mindenki rohangált, engem is kerülgetniük kellett, én pedig nem bírtam gátat szabni a könnyeimnek. Küzdelmes másfél év és kevés alvással telt egy hét volt mögöttünk, mégsem a fáradtság miatt tört el nálam a mécses, hanem mert mélyről jövő öröm volt bennem. Rövid időre ugyanis fellebbent a fátyol, és láthattam azt, amiről Járay Márton beszélt délelőtti előadásaiban: hogy hogyan építi Isten…

Először 2011-ben voltam Csillagponton, a híres-hírhedt tatai szétázóson. Mezei résztvevőként sátoroztam, a napokig szakadó esőben többször csuromvizesre áztam, az egy darab hosszúnadrágom és viszonylag meleg pulcsim lett a legjobb barátom, és akkor kezdtem el igazán értékelni a forró teát, különösen a Teekanne narancsos verzióját (#nemreklám). Lehet, hogy az időjárás idomult a hangulatomhoz, ugyanis akkortájt finoman szólva a padlón voltam. Az első nagy szerelem darabokban, otthon sem volt minden rendben, és a tanulmányaim sem alakultak valami fényesen – minden adott volt hát a boldog, felhőtlen táborozáshoz (nem). Az a számomra első Csillagpont – vagy ahogyan a résztvevők legtöbbje emlegeti: CsP –…

„Mivel pedig a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak, és elaludtak.” (Mt 25,5) Várni a legnehezebb. Kivárni az orvosi diagnózis eredményét, vagy míg visszahívnak az állásinterjú után. Kivárni, míg pozitív lesz a terhességi teszt. Várni arra, hogy újra szabadon találkozhass a szeretteiddel. Az egész életünk egy hosszú türelemjáték, várakozások sora: a cél változik, a tevékenység változatlan. Az Úr Jézus, amikor visszament az Atyához, megígérte, hogy újra eljön. Meghagyta a népének, hogy várják visszajövetelét. Tudjuk, hogy akkor sokan felhagytak mindennapi tevékenységükkel, munkájukkal, terveikkel, hiszen azt hitték, nagyon hamar visszajön a Megváltójuk. Azonban kétezer év telt el, és Isten népe azóta is várja vissza…

„Mit csináltál már megint?” Gyermekkorom egyik leggyakrabban hallott kérdése volt ez. Sokszor jogosan hangzott el, mert a kreatív ötleteim rendre balul sültek el. Elkeserítő volt azzal szembesülni, hogy a jó szándékból baj lett. Ráadásul bármi történt, mindig én voltam a rossz. Aztán kamaszként elkerültem egy hittantáborba. Azt mondták, hogy rossz vagyok, meg kell térnem, különben baj lesz. Megtértem. Aztán azt mondták, hogy rossz vagyok, fel kell hagynom a bűnös szokásokkal, különben baj lesz. Megpróbáltam. Nem ment. Minél több dologgal hagytam fel, annál több jött a helyére, és egyre azt éreztem, elnyel a mocsár. Hát amíg élek, én már mindig csak…