Egy fekete fejkendő. Zsoltároskönyv a kézben. Mindig ugyanaz a hely a padsorok között.
Sok bizonyságtételt hallottam már, ami azzal a mondattal kezdődött, hogy az illető első istentisztelet-élménye a nagymamájához kötődik. Vagy hogy ő tanította imádkozni gyerekkorában. És ezzel kapcsolatban azon kezdtem el gondolkodni, hogy a nagymamáink generációjának hite mennyire más médiakörnyezetben növekedhetett, mint a miénk. Ők nem fértek hozzá egyetemi szintű előadásokhoz, podcastokhoz vallási kérdésekről, nem tudtak elmélyedni ismert teológusok exegéziseiben, ha valamilyen kérdésük merült fel, és inspiratív Instagram-áhítatok sem hozták hangulatba őket a nap bármely szakában. Ellenben megtanultak Bibliát olvasni. Hozzászoktak az írott szöveg tempójához, nyelvezetéhez. Akikről beszélek, és akik talán a Te életedben is ott vannak, azóta is türelemmel, alázattal olvassák a Szentírást minden nap, erőt merítve belőle. Mennyire ellenkulturális! Nem azért, mert valami új vagy radikális szokásról lenne szó, hanem épp azért, mert bár a világ közben teljesen megváltozott, ez ugyanolyan tudott maradni az életükben. Az én nagymamám életében, és nem csak az övében.
Olvassák a Bibliát, mert ez az Istenhez kapcsolódás módja. Reggel imádkoznak, mert a napot így kell kezdeni. A zsoltárokhoz és dicséretekhez már nincs szükségük szemüvegre, mert a szöveg a szívükbe íródott. El tudom képzelni, hogy egyesek számára egyszerűnek vagy akár naivnak tűnhet ez a hit, amely lehet, hogy teológiailag nem mindig eléggé árnyalt, vagy a megértés nincs mindig történelmi kontextusba ágyazva. De micsoda hűség van benne! Ez a hit nem függ motiváltságtól, inspiráltságtól vagy változó érzésektől. Minden nap megmutatkozik. Lehet, hogy a magányos olvasás során elmulasztanak bizonyos mögöttes üzeneteket, de a lényeget biztosan nem: Isten valóságos, Ő a szeretet, és az igéjén keresztül hozzánk is szól.
Lehet, hogy én időnként úgy olvasom a Bibliát, mint egy megfejtendő rejtélyt. Ők viszont úgy, mint egy levelet valakitől, akit szeretnek.
És itt nem valami nosztalgikus vagy örökölt hitről beszélek, amit a szokás alakított ilyenné. Nem. Itt kipróbált hitről van szó, amely sok esetben a társuk volt szegénységben, háborúban, nélkülözésben, betegségben és örömökben is. Ez az állandóság, hűség, megjátszás- és képmutatásmentesség egyre nagyobb értékkel bír a szememben.
Sally Rooney, korunk egyik népszerű írójának Hová lettél, szép világ című regényében egy különös jelenetet ír le. Eileen, a vallásokkal szemben szkeptikus főhős elkíséri hívő barátját, Simont a templomba. Miközben a számára idegen környezetet figyeli, az is feltűnik neki, hogy viszonyul barátja a padsorokban ülő hívekhez, és mit árul el mindez az ő hitéről: „Talán csak az volt rám ilyen hatással, ahogyan Simon olyan nyugodtan, szelíden viselkedett a templomban. Ahogyan halkan, megfontoltan mondta az imákat, pont úgy, mint az idős hölgyek mellette, és nem próbált semmiben sem különbözni tőlük. Nem próbálta megmutatni, hogy ő jobban vagy kevésbé hisz, vagy hogy az ő hite kritikusabb vagy intellektuálisabb lenne, hanem pont ugyanolyan, mint az övék.”.
Ugyanúgy, ahogy ők. Talán kezdhetnénk mi is itt. Csendesen, egyszerűen, de kitartóan és hűségesen.
Molnár-Kovács Dorottya
Fotó: Szirák Sára
