Annyi megdöbbentő hír ér el mostanában hozzám különféle egyházi emberekről. Egy lelkész, aki elhagyta a feleségét és gyerekeit egy másik nőért. Egy általam is példának tekintett hívő ember, aki házasságtörést követett el és lelepleződött. Egy vezető, aki ellen sikkasztás vádjával folyik a nyomozás. Hívő emberek és vezetők, akik visszaélnek a hatalmukkal és nem Isten országát építik, csupán saját pozíciójukat, bármi is az ára. Sajnos nem egyedi és elszigetelt esetekről van szó. Szinte minden hétre jut egy ilyen hír. Ilyenkor megdöbbenek. És csalódok. Hát ő is? Akiről én sokkal jobbat gondoltam… Akinek az igehirdetésein keresztül szólt hozzám Isten… Aki sokakat hitre vezetett… Akit Isten az egyházának élére állított… Igaza van Jézusnak, amikor arra figyelmeztet, hogy a Sátán kikért bennünket, hogy megrostáljon, mint a búzát (Lk 22,31). A rostát dühös erővel rázza a gonosz, és olyanok is kihullanak belőle, akikről ezt soha nem gondoltam volna. Annyi mindenkiben kell csalódnom mostanában. És ez mélyen érint. Az egyház, úgy tűnik, nem jobb, mint a világ. De eljátssza, hogy jobb, tehát képmutató.
Borzasztó olyan emberekben csalódni, akikre eddig felnéztem. Akiknek a szolgálata által én magam is növekedtem a hitben. De ez még nem a legrosszabb. Sokkal rosszabb érzés magamban csalódni. És ilyen is van. Sokszor úgy gondolom, hogy ennyi hitben töltött év vagy annyi év lelkipásztori szolgálat után én már ebben vagy abban a helyzetben tudok jó döntést hozni, nem esek el a kísértésben, és erősen megállok a próba idején. Egy kicsit úgy érzem magam, ahogy Péter apostol fogadkozik:
„Ha mindnyájan megbotránkoznak is te benned, én soha meg nem botránkozom” (Mt 26,33).
Én bármilyen helyzetben kitartok melletted, Uram. És én is sokszor elesem, úgy, mint Péter. Ő háromszor tagadta meg Jézust. Én meg ki tudja hányszor. Már nem is számolom. És amikor Jézus szelíd szeme a tagadás után Péterre tekintett, Péter sírva fakadt (Mk 14,72). Magát siratta Péter. Magában csalódott. Erősebbnek, bátrabbnak, kitartóbbnak gondolta saját magát. És most ez a kép tört össze. És hányszor csalódok magamban én is. Még mindig itt tartok? Még mindig ennyire kihoznak a sodromból? Ilyen nehéz megbocsátani? Még mindig nem tudok jobban szeretni? Magamban csalódni sokkal rosszabb, mint másokban.
De talán még ennél is van rosszabb. Mikor Istenben csalódok. Keresztyén emberként ilyet talán le se írhatnék. Hiszen Istenben nem csalódhatunk soha. Ő nem hagy el bennünket. Az Ő ígéretei igazak. Nem fordult-e még elő veled, kedves olvasóm, hogy valamit vártál Istentől, aztán nem teljesült be. Nem úgy, nem az teljesült, amit vártál. Velem már volt ilyen. Az emmausi tanítványok ilyen csalódottan mennek hazafelé az első húsvét délutánján. Ők azt várták, hogy Jézus király lesz és megszabadítja népét a rómaiak uralmától. De Jézust keresztre feszítették. Ezzel véget értek a reményeik. A Biblia egyik legszomorúbb mondata, amit a két tanítvány mond Jézusnak a Lukács 24,21-ben: „Pedig mi azt reméltük…” Persze, tudom, nem is Istenben csalódott ez a két tanítvány, hanem abban, amit ők Istenről elképzeltek. A saját reményeikben csalódtak. És ezzel mi is így vagyunk. Igazából abban csalódunk, amit Istenről elgondoltunk, nem Benne magában. Félreértem Őt és az ígéreteit. Mást várok. A hiba bennem van és nem Istenben.
És ez igaz a többi csalódásunkra is. A saját magamról alkotott kép törik össze, ebben csalódok. Az egyházról vagy annak egyes tagjairól alkotott képemben csalódok, és nem magában az egyházban. Én mást várok magamtól, másoktól, aztán ebben az elképzelésben csalódok. És ez nem könnyű, nem egyszerű. Viszont szükséges. Össze kell törjön a magam tökéletességének képe, hogy meglássam, mennyire kegyelemre szoruló ember vagyok. Össze kell törjön a másokról alkotott képem, hogy ne bálványozzak senkit, és a hitem ne váljon egyfajta modern „szent-kultusszá”. Az egyházról alkotott képem sem baj, ha összetörik, mert rájövök, hogy az egyházat sok erőtlensége ellenére tartja meg a Szentlélek Isten.
És nem baj az sem, ha néha összetörnek az Istenről alkotott képeim is. Mert Isten soha nem akarta, hogy képeket alkossunk Róla és azokban imádjuk őt (2Móz 20,4). Nem a magunk által faragott képeket, hanem a képekkel ki nem ábrázolható Istent magát kell szeretnünk és imádnunk. Karl Barth 20. századi teológus azt mondta Istenről: Ő az, aki teljesen más (totaliter aliter). A hitünknek csak javára válik, ha néha összetörnek azok a képek, amelyekkel meg akarjuk szelídíteni ezt a teljesen más Istent.
De mi marad akkor, ha összetörnek azok a képeink, amelyeket magunkról, másokról vagy Istenről alkottunk? Mi marad akkor, ha csalódunk mindenben és mindenkiben? Isten maga! Képek és elképzelések nélkül. Áprily Lajos így fogalmazza meg ezt Menedék című négysorosában:
S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.
Ézsaiás próféta pedig így ír:
„Az Úr, a Seregek Ura eltávolít Jeruzsálemből és Júdából mindenféle támaszt: minden támaszt, amit a kenyér, minden támaszt, amit a víz nyújt, a hőst és a katonát, a bírót és a prófétát, a varázslót és a véneket, a hadnagyot és a főrendűt, a tanácsost, az ügyes mestert és a varázsláshoz értőt.” (Ézs 3,1-3)
Azért távolít el az Úr mindenféle támaszt, hogy csak Ő maradjon meg egyedül támasznak és erőnek, reménynek és menedéknek. Csalódásaink tehát megrázzák és próbára teszik a hitünket. De akár még megerősödve is kijöhettünk ezekből a csalódásokból.
Kacsó Géza
