Pünkösd környékén hallunk talán legtöbbet a Szentlélekről. Erről szólnak igehirdetések, még a TeSó bejegyzései is. Az év többi részében kicsit alábbhagy az érdeklődés a Szentháromság harmadik személye iránt. Valahol érthető is, hiszen Istent amúgy is olyan nehéz elképzelni, elménkkel megfogni, körülírni. S még inkább nehéz ez a Szentlélekkel kapcsolatban. Gyakran árulkodó is a beszédünkben, amikor egy-egy alkalommal úgy szólunk, hogy a Szentlélek, ami ezt vagy azt teszi, ilyen vagy olyan. A Szentlélek, ami… és nem aki. Ha éppen Jézus Krisztusról beszélünk, akkor sokkal könnyebben értelmezzük őt úgy, mint személyt. Hiszen emberré lett, s legtöbbször így is képzeljük el, emberként, még akkor is, ha hozzátesszük gondolatban, hogy ő éppen annyira Isten is.
Mit kezdjünk akkor a Lélekkel? Töprengtem mostanában a Lélek feladatain, mindazokon a dolgokon, amiket róla elmond a Szentírás. S olyan jól is esik csokorba gyűjteni, hogy a Lélek megelevenít, megvigasztal, bátorít, eszünkbe juttatja, amit Jézus tanított, megtanít arra, amit mondanunk kell, gyarapítja a gyülekezetet, bennünk lakik, mert mi magunk vagyunk a Szentlélek temploma. Ezek mind igei igazságok, s olyan jó megerősödni ezekben!
De mi történik akkor, ha pont nem ezeket tapasztalom, nem ezt élem meg? Ha azzal szembesülök, hogy szomorú vagyok, sőt kétségbeesett, aggódó és nem megvigasztalt? Mi van akkor, ha végtelenül fáradtnak vagy fásultnak érzem magam és egyáltalán nem erővel feltöltöttnek, megelevenedettnek, sokkal inkább félholtnak, vagy ahogyan a népmesék szófordulata mondja: se nem élő, sem nem holt? Hogyan történik meg, hogy nem tudom, hogy mit kell mondanom a mellettem lévő csüggedőnek, a gyászban megtörtnek, a küzdelmekben megfáradtnak, a betegséggel küszködőnek? Miért látom mégis azt, hogy a gyülekezet fogy, kevesebb a megkeresztelt gyermek, a konfirmáló fiatal, az istentiszteletet, bibliaórát látogató hívő testvér? S bár lehet, hogy a Lélek bennem lakik, én mégis olyan nyomorúságosan egyedül érzem magam, mintha az egész földkerekségen egyedül lennék a terheimmel, gondjaimmal, kérdéseimmel?
Hitem szerint igaz mindaz, amint Isten a Szentírásban tanít, igaz az, ahogyan Ő bemutatkozik az igében, mint Szentháromság Isten, s igaz mindaz, amit Róla megtudhatok. Akkor csak nálam nem működik a recept? Amikor hasonló gondolataim vannak, vagy akár csak egy-egy területen megyek át ilyen megtapasztaláson, mindig meg kell erősítenem magam abban, hogy a Lélek nem valami, hanem Valaki. A Lélek Isten, a mindenható, mindenek felett álló, szuverén Úr. Ő a maga bölcsessége szerint cselekszik. A maga akarata szerint dolgozik az én életemben is, vagy éppen veszteg marad. S ezt megteheti, hiszen Ő a mindenható Isten. A kérdés az, hogy ezt elfogadom-e? Elhiszem-e, hogy Ő azzal is cselekszik, hogy épp nem tesz meg valamit, hogy nem ment ki valamiből, hogy megenged nehézségeket és mélységeket? Ezáltal is tanít, vezet, sőt jóra vezérel. A kérdés az, hogy elfogadom-e felettem való hatalmát, átengedem-e az életem kormányzását neki, vagy továbbra is én vagyok az, aki meg akarja mondani, mi és hogyan történjen? Végső soron az a kérdés, hogy ki az úr: én vagy Ő?
Szemere Judit
