Az elmúlt hetekben a munkám során több emberrel is beszélgettem, akik csupa szomorú dolgokat meséltek nekem. Kétségbeesett anyákat hallgattam meg, akik féltik a fiaikat, reménytelen fiatal nőket, akik nem tudják hogyan boldoguljanak tovább a férjeik jelenléte nélkül, életerős fiatalokat, akik számára bizonytalan, hogyan folytathatják tovább a munkájukat. Valljuk be, a háború rendesen felforgatta az életünket, itt Kárpátalján is. Viszont azt is be kell látnunk, hogy gondok és nehézségek voltak a háború előtt is.
Miközben ezeket az embereket hallgattam, azon tűnődtem, mit is mondhatnék nekik a találkozásunk rövid ideje alatt, amitől kicsit jobban éreznék magukat. A beszélgetések nem mentek ki a fejemből, azon kattogott az agyam, hogy mennyire fontos ilyenkor segítő kezet nyújtani, meghallgatni, bátorítani vagy akár utat, irányt mutatni.
Ekkor jött velem szembe itt a szerkesztőségi munkánk során egy témajavaslat, egy kérdés: mire sóvárog a világ? S ami különösen megérintett, hogy ezután a kérdés után zárójelben az állt: Isten gyermekeinek megnyilvánulása. Úgy éreztem, ez most épp nekem szól, így hát ezt próbáltam boncolgatni az elmúlt napokban.
Mire sóvárog (vágyik) a világ? Ha ezt a kérdést feltennénk, biztosan hosszú és színes listát kapnánk, hiszen ahányan vagyunk, annyiféle vágyunk, kívánságunk van. Jólét, egészség, sikeres munkahely, család, gyerekek, izgalmas és gondtalan élet… és még nagyon hosszan lehetne folytatni a sort. De ha mélyebben magunkba nézünk, talán ott bujkál bennünk a kérdés: tényleg ezek a dolgok adják meg azt, amire vágyunk?
Kedves Olvasó, kérlek, itt állj meg egy percre, és gondolkodj el ezen a kérdésen: te mire vágysz? Mi az, amire sóvárog a lelked? Mi az, ami megnyugtat? Nem a pillanatnyi élvezetekre gondolok, hanem hogy mi az, ami igazán betölthetné a folyamatosan tátongó űrt a szívedben?
Pont ezért ennyire kusza ez a mai világ, mert mindenben és mindenhol keressük a
megnyugvást, csak ott nem, ahol kellene – Istennél. Az életem során olyan sokszor
megtapasztaltam már azt, amit a 62. zsoltárban olvashatunk: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” (Zsolt 62,2). Lehet könnyebb vagy nehezebb időszakom, csak Nála, Vele, tudom megélni azt a megnyugvást, amire a lelkem úgy vágyik.
De hogyan mondhatnám el ezt annak a sok embernek, akikkel nap mint nap találkozom? Hogyan vigasztaljak meg valakit, aki elvesztette a reményt? Hogyan biztassam a fiatalt, akinek nincs jövőképe? Hogyan meséljem el, én miként éltem meg egy hasonló helyzetet, amikor nincs idő hosszabban beszélgetni? Hát talán úgy, hogy nemcsak néha-néha beszélek Istenről, nemcsak akkor vagyok lelkes, mikor épp jól mennek a dolgaim, nemcsak akkor szolgálom az Urat, amikor pont van egy kis időm, hanem az életem napjait igyekszem úgy megélni, hogy az emberek észrevegyék a másságot. Ami nem az én érdemem, amit nem magamnak köszönhetek, hanem az én kegyelmes Istenemnek. Neki, Aki megtanít várni, elhallgatni, megnyugodni, belekapaszkodni az utolsó reménysugárba még akkor is, amikor nekem, törékeny embernek az annyira nehezen megy.
Biró Alexandra
