Pilinszky János: Advent
„Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
Szeretek bekuckózni Pilinszky itt leírt soraiba. Csendben elmerülve a szavaiban, arra ösztönöz az író, hogy előhívjam azt a gyermeki énemet, aki még tudott várni, csak az évek alatt elfelejtette, hogyan is kell. Felnőtt fejjel a várakozásról és a türelemről már csak dadogva tudok beszélni, ahogy a karácsony üzenete is oly sokszor kicsúszott már a kezeim közül. Talán, ha levetkezném az elvárások, a teendők és a kényszeres készenlét rétegeit, akkor ott megtalálnám azt a gyermeket, aki még tudott pilinszkysen várni. A várakozással pedig még nagyobbnak tűnt számára az ajándék is.
Ha elő szeretném csalogatni ezt a gyermeki szívet, akkor először is mindennap ajándékoznék magamnak egy kis csendességet: egy verset, egy éneket, egy gondolatot, amibe bekuckózhatok. Az a gyermeki én megtaníthatná a felnőtt lelkemnek, milyen jelen lenni az időben. Megtaníthatná nekem, hogy nem kell sietve túltekerni a napokat, hogy hamarabb célt érjek. Így nem csak az adventbe merülnék bele, de képes lennék igazán megérkezni a karácsonyhoz is.
Pilinszky gyönyörű sorai azt suttogják, hogy csak gyermeki szívvel tud teremtő türelem lenni az advent, a karácsony pedig ajándékozó együttlét. Megéri előhívni azt a gyermeki énünket, aki megtanít jól vágyakozni, és utána teljes szívvel megérkezni az ünnepbe.
Böszörményi-Bálint Eszter
