Olyan gyülekezetben nőttem fel, ahol mindig úgy éreztem, magától értetődő dolog Istennek szolgálni, hogy a másoknak imponáló keresztény élet feltétele az önkéntes munka. Sok-sok év telt el az életemben ilyen imponáló szolgálatokkal, amiket szerettem, de utólag láttam csak, hogy nem annyira a jó ügy, hanem a megfelelni vágyás hajtott, még ha ez kegyes átgázolásokkal is járt másokon. Amikor úgy alakult, hogy másik gyülekezetbe kerültem, éveken át nem vágytam a szolgálatra, mert folyamatosan attól a kísértéstől féltem, hogy visszaesek a keresztény karrierizmus csapdájába, hogy újra másoknak akarok majd megfelelni, és bár ezek a mások keresztények a bennem jelentkező megfelelni vágyás nem lesz az. Ebben az időszakban nagyon intenzíven éreztem Isten szeretetét, amivel körülvett, és amiből vehettem bátorságot nem szolgálni. Csak merni ülni az Ő tenyerén.
Talán mindenki ismeri a viccet, amiben a kisegér és az elefánt megy át a hídon, és a kisegér megkérdezi: „Hallod, hogy dübörgünk?”. 18 éves koromban, a megtérésemkor értettem meg, hogy nem én vagyok az elefánt a hídon. De több mint tíz év kellett ahhoz, hogy azt is elhiggyem, dübörögnöm se nekem kell – elég a hídon lennem.
Ekkor értettem meg azt is, hogy Isten szolgálatra hív, de nem rabszolgálatra. Hogy ez nem folyamatos, fájdalmas böjt másokért, ahol minél vastagabb a zsákruha, minél több a hamu a fejemen, minél teátrálisabban emelem a terhet, minél mélyebbeket sóhajtok, annál hitelesebb leszek, és majd csettintenek körülöttem, hogy: „milyen csodálatos, ő Isten gyermeke”.
Isten gyermekének lenni valóban csodálatos, de ezt mindig akkor éltem meg igazán, amikor úgy láttam magam, ahogy Ő lát engem. Amikor egy nyári naplementében ülve egymásra csodálkoztunk az ég két oldaláról, vagy amikor egy-egy barátommal folytatott beszélgetésben összecsillant a tekintetünk, hogy „Te is? Én is.”.
Hogy mindez lehet a szolgálat része is? Isten országában mindenképp.
Ahogy Isten mindezt elkezdte kimunkálni bennem, hozott egy újrakezdési lehetőséget is: ez volt a 2015-ös Csillagpont, ahova kiscsoportvezetőket kerestek. Így nekem a Csillagpont jelenti azt a hidat, amin a fenti történetben a kisegér és az elefánt együtt halad. Ahol egymásra néz Isten és a számára mindennél drágább gyermeke, legyen szó csoportos beszélgetésekről, dicsőítésről vagy éppen az olyan csodákról, amikor tavaly a mosdók tükrei megteltek post-itekkel arról, milyennek is lát Ő minket: szépnek, csodálatosnak, megismételhetetlennek – úgy, ahogy vagyunk.
Már a harmadik Csillagpontra készülök, de még mindig megremeg a kezem és a lábam, ha a saját határaimra gondolok. De közben érzem azt is, hogy a Lélek újabb és újabb rétegeimben tanít szabadnak lenni. A szabadság nekem az a dübörgő szeretet, amit először a lábunk alatt érzünk, és miután átjárja minden porcikánkat halad tovább az ég felé. A Csillagpont pedig az a hely, ahol újra és újra megláthatjuk Azt, Aki értünk dübörög a hídon.
Kovács Anna Dóra
kiscsoportokért felelős munkacsoport tagja
