Csörög a vekker. Reggel hét sincs még. Minden erőmet összeszedem, hogy odanyúljak és megnyomjam a kikapcsolás gombot. Nem sikerült. Leesett az óra, nagyot csörömpöl. „Na, legalább sikerült neki: felkeltem!” – mondod magadban. Nem tudod hogyan, de már ott vagy a konyhában és a kávéfőzőért nyúlsz:„Tényleg nem tudom, hogy is kerültem ide.” Alvajárás. Visszacsoszogsz a szobába a jó meleg bögre kávéval. Futó pillantást vetsz az éjjeli asztalkádon fekvő Bibliádra. Valami megmozdul benned. „Igen, jó lenne kinyitni!” – gondolod. – De nincs túl sok időm. Majd később. Amúgy sem értettem tegnap sem. Valami szövevényes, érthetetlen ószövetségi mészárlás volt tegnap is benne, ahogy futva átolvastam. Á, kezdjünk el inkább öltözni. Majd elolvasom a Mai Igét a villamoson!”
És ez így megy napról napra.
Ugye ismerős? Ha nem is bögrével vagy vekkerrel, de talán ez a te történeted is. Tudom, mert az enyém is – volt. Egyszerűen nem leltem örömöt az igeolvasásban. Kötelességként, keresztyén életemhez való szükséges adalékként éltem meg és néztem rá. Sokszor pedig megtörtént, hogy hetekig nem nyitottam ki se a Bibliát, s egy-egy ilyen időszak után pedig már keresni kellett a méteres por alatt, ami belepte, míg csak ott állt használatlanul. Öröm és Biblia – mintha valami két teljesen különböző és egymással száz százalékig ellentétes fogalmakról beszélnénk.
Egy évvel ezelőtt meglehetősen felrázó és meghökkentő ünnepen vehettem részt. Izrael mai népe a nyolcnapos lombsátrak ünnepét a Simchat Torah nevű ünnepnappal zárja. Az ünnep neve egyszerűen annyit tesz magyarul: a Tóra[1] öröme. Egy észak-izraeli kisváros főterére érkeztünk meg, ahol hatalmas hangszórók fogadtak. Zászlókkal, lufikkal feldíszített terep volt, tele ünneplő emberrel. A külső szemlélő számára valamilyen egyszerűbb fesztiválnak tűnhetett ez az egész felhajtás. A vidám, pattogós jiddis dallamok után azonban előkerült az ünnepelt is. Hatalmas Tóra-tekercseket hoztak elő a helyi zsidó közösség férfitagjai az ölükben, s elindultak vele körbe-körbe. A gyülekezet pedig körbefogta a Szentírást, egymást kézen fogva pedig ujjongó, tapsoló körtáncba kezdtünk. Kézről kézre járt a Biblia. Mindenki meg akarta érinteni, fogni, átölelni, csókolni. Azt hiszem, ez volt az első alkalom életemben, hogy embereket láttam örülni a Bibliának. A kép, a hangulat, a mosolyok, az idős, ráncos kezek és a fiatal, erőtől duzzadó karok szorítása, ahogyan átölelik a becses Írást egyszerűen beleégtek az emlékeimbe.
Elszomorít az, hogy látok megtért, átadott életű fiatalokat, ahogyan szépen – lassan, de biztosan – elhervadnak. Megvan az átadás, megtörténik a bizonyságtétel, elkezdődik a szolgálat, aztán telnek-múlnak a hónapok, az évek, és az első szeretet lángja elhűl, és pislákolás marad abból, aminek folyton égnie kellene. Ennek rengeteg oka van és lehet, mégis azt látom, hogy az egyik legnagyobb gond a bibliaolvasással van. Pontosabban a nem olvasással.
Drága, TeSóm! Mikor volt az, hogy leültél az ige mellé, nem kötelességből, nem muszájból, nem azért, mert bűntudatod volt, hogy már régen nem olvastad, nem azért, mert ifire kellett készülni és mégiscsak kell valami téma, hanem mert, mint ahogy a szarvas kívánkozik a hűs forrásvízhez, úgy szomjaztál te is az Ő beszédeire (Zsolt 42,1)? Mikor volt utoljára, hogy gyönyörködtél az Ő igéjében, az Ő törvényeiben, s arról gondolkoztál éjjel és nappal (Zsolt 1,2)? Mikor volt, hogy örültél neki, jobban, mintha valami hatalmas és értékes ajándékot kaptál volna (Zsolt 119,162)? Vagy mindez valami idegen nyelv a számodra?
Oldalakon keresztül állhatnának itt indokok, hogy miért fontos, hogy olvasd az igét. Valószínűleg te is nagyon jól tudod mindezt a saját fejeddel. Álljon itt mégis csupán egy, talán a legfontosabb mind közül, amely engem letaglózott, mikor Isten megmutatta, és olyan útra terelt, amelyben többé már nem kötelesség lett az ige olvasása, hanem kútforrás, amelyből minden nap friss vizet lehet meríteni, s örömöt a léleknek.
A Biblia szerint Isten azért teremtett engem, hogy Őt megismerjem, s ha ez megvan, akkor szeressem, s ebből a szeretetből örömöm legyen. A kérdés ezután már csak az, hogy honnan ismerjük meg Istent? A válasz pedig egyszerű: Biblia. A következtetésem tehát ez: TeSó, ha örömöt akarsz, nem spórolhatod ki a mindennapjaidból az igét. Ha megteszed, nem fogod megismerni igazán Istent, ergo nem tudod Őt megszeretni, csodálatosnak látni, mindenek fölött megelégítő gyönyörűségnek.
Olyan ez, mint a randizás. A szerelmedet nem ismerheted meg anélkül, hogy időt töltenél vele, kérdeznéd őt, megtudnád mit szeret és mit nem, mit akar és mit nem, milyen is ő, ki is ő, hogyan reagál egy-egy helyzetben stb. Az elkövetkezendő írásokban tehát ilyen randitippekkel szeretnénk segítségedre lenne, hogy ez a fekete könyv ne maradjon a polcokon hosszú-hosszú hetekre, hanem hadd legyen olyan napi kútforrás, amely mindig friss örömöt kínál számodra.
Homoki Gyula
(A második részhez kattints ide, a harmadikért pedig ide)
[1] Törvény – Mózes öt könyvét értik alatta
1 Hozzászólás
Pingback: Öröm az igében (2) - TeSó blog