„Az efezusi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, aki jobb kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany gyertyatartó között jár: Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról, és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket. Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz. Az viszont megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, amelyeket én is gyűlölök. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek! Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomában van.”
Jel 2, 1-7
Minden szöveg egy zár, ami csak az értő fül számára pattan fel és enged hozzáférni a tartalomhoz. Hatványozottan igaz ez a Bibliára, és ha tehetek különbséget a Biblia könyvei között ilyen szempontból, számomra ez a Jelenések könyvére a legigazabb. Annyi titok, utalás, olyan sokrétű üzenet van benne, hogy olvasás, igehallgatás közben szóródik a figyelem és óhatatlanul azt érezzük, kicsúszik a kezünkből a jelentés síkos gyöngye. A gyülekezet angyala, arany gyertyatartók, hét csillag, gonoszok és apostolok, első szeretet, megtérés, nikolaiták és az élet fája… mennyi messzire vezető út, magyarázatra váró titok mindössze hét versben!
A jó hír itt kezdődik: nem most kell mindenre fény derüljön, nem kell igével élésünknek kimerülnie a vég nélküli, fárasztó kódfejtésben. Viszont amire ma fény derül, az üzenet, amivel elkezdhetjük a hetet, világos és egyértelmű. Mindössze két szó: tudok dolgaidról.
Tudok dolgaidról, amikről te is tudsz – üzeni a király, Krisztus az efézusi gyülekezet vezetőjének és nekünk is. Tudok arról, hogy munkálkodsz, fáradozol és terhelés alatt kell kitartanod, megtartanod a gyülekezetet és a gyülekezetnek is terhelés alatt kell kitartania. Az egyház Ura tud arról, milyen kihívásokkal és próbatételekkel kell szembesülnünk elsős egyetemistaként, mikor még idegen a környezet, a tanórák légköre, a diáktársak és még nagyon messzinek tűnik az áhított pálya. Tud arról, hogy végzősként milyen kétségekkel állunk az utolsó év előtt, mit érzünk, mikor rájövünk, ki kell lépnünk a biztonságot nyújtó falak és könyvek fedezetéből és azt kell csinálnunk, amire úgy érezzük, egyáltalán nem vagyunk készen. Tud arról, hogy a tárgyfelvétel, az évközi dolgozatok és a vizsgák kilátástalanságában elveszettnek érezzük magunkat olykor, mégis megyünk tovább. Tudja, hogy munkakeresőként, friss diplomásként, vagy már évek óta dolgozó emberként megfáradunk és olyan kihívásokkal kell folyamatosan kell küzdenünk, amikhez magunkban igen kevesek vagyunk.
Viszont tud arról is, amiről mi még nem tudunk. Az efézusi gyülekezet sürgés-forgásában, a szolgálatok, fáradozások és megpróbáltatások között felhangzik a figyelmeztetés: az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Váratlan, hogy a csupa dicséret között egy épülő és működő közösséget így figyelmeztet az Úr. Sokszor hitéletünkre is jellemző a Faludy-idézet, ami így szól: „Hosszú az utam, tanulok, egyre többet s többet tudok és kevesebbet értek.” Sokszor mi is az aktivitásunkkal, szolgálataink sokféleségével, a ránk nehezedő terhek súlyával akarjuk igazolni azt, milyen jó szolgái is vagyunk Urunknak és mennyi mindent megteszünk azért, hogy körünkben is épüljön az Ő országa. Egyre többet és többet tudunk, egyre több és több erőfeszítésre vagyunk büszkék és olykor elveszítjük a lényeget: azt a szeretetet, ami a gyökere minden szolgálatnak, fáradozásnak, közösségépítésnek, és ami nélkül ezek nem lennének fenntarthatóak. És elfáradunk. Csodálkozunk, hogy milyen szürkének és értelmetlennek tűnik mindaz, amit csinálunk és elfogy belőlünk a remény, a kitartás. Pedig mindezt elkerülhetnénk, ha napról napra, reggeli áhítaton és személyes csendességben, a hivatásra való készülésben és a szabadidő önfeledt óráiban figyelnénk arra, hogy munkánk és teherhordozásunk ne csupán arra legyenek jók, hogy összeroskadjunk, hanem valóban szolgálattá váljanak, mert abból a szeretetből kapunk rájuk erőt, ami összeköt minket Jézussal és egymással.
Krisztus tudja a dolgainkat. Azokat, amikről mi is tudunk, és azokat is, amik még előttünk sem nyilvánvalóak. És ez nem pusztán annyit jelent, hogy mindez fel van tüntetve egy mennyei pedantériával vezetett könyvbe. Krisztus tud a dolgainkról, ezért erősít, figyelmeztet, és ha kell, közbelép, hogy megmaradjunk a Felé vezető úton. Álljunk készen arra, hogy megváltoztassuk a gondolkodásmódunkat, visszaforduljunk az ön- és egyházpusztító szolgálattól és a keresztként cipelt közösségépítéstől az egyház szerető Ura felé, aki mindezeket megáldja és országa építőköveiként használja fel. Imádkozzunk ma ezért!
Laskoti Zoltán
