Ha egy ideje már Istenhez tartozik az ember, akkor hajlamos elfelejteni bizonyos dolgokat, amik egyébként rá is igazak voltak valamikor. Az egyik például, hogy a Jézussal való találkozás előtt mennyire másnak gondoljuk az életet, mennyivel mást gondolunk a bűnről, a halálról, és még sorolhatnánk, hogy mi mindenről. Aztán találkozunk Jézussal, és ez az, ami változást hoz a gondolkodásmódunkba, és ezen keresztül az egész létünkbe. A probléma ezzel csak az, hogy amikor elfelejtjük azt, hogy valamikor mi is voltunk elveszett bárányok – sőt, valljuk be, szoktuk magunkat még a Pásztor mellett is elveszettnek érezni –, akkor azzal együtt gyakran az empátiánkat is elveszítjük. És azt is elfelejtjük, hogy Jézus azért a most még a vadonban kóborló bárányért is meghalt, nemcsak értem.
Jézus rengeteget beszélt a szeretetről. És nem, ezt nem ilyen trendi módon, félreértelmezve, kiforgatva mondom, hanem egyszerűen csak megállapítom: Jézus rengeteget beszélt a szeretetről. Sőt, nemcsak beszélt róla, hanem tette is a szeretet cselekedeteit. És ez nekünk is utat mutat arra nézve, hogy mit kell tennünk. De valahol az úton látszólag elfeledkeztünk erről az első szeretetről. Félredobtuk és azt mondtuk, hogy „nem, erre nincs szükség, ne foglalkozzunk ezzel”. Helyette ítélkezőek, szeretetlenek lettünk, és ahelyett, hogy segítenénk azt a bizonyos elveszettet, akit hozzánk küld az Isten, döngöljük bele a földbe, törjük le a lelkesedését, és utána még nagyon büszkék is vagyunk magunkra, hiszen olyan ügyesen „betöltöttük a szerepünket”. Ja, hogy ez a szerep nem a tanítványoké, hanem a farizeusoké? Kellemetlen.
Újra és újra belefutok kommentekbe keresztyén posztok alatt, ahol hívő emberek törik le a másik hívőt, vagy éppen a szerencsétlen odatévedt keresőt, aki képes volt feltenni egy kérdést, vagy esetleg nem hívő emberként olyan nézetet vall, ami nem fér bele a keresztyén világképbe. Én nem tudom, hogy ki mit olvasott/látott az Újszövetségben, de én többek között azt, hogy Jézus soha nem beszélt úgy senkivel, ahogy mi nagyon gyakran más emberekkel beszélünk. Plusz, nekem az a benyomásom – vagyunk így ezzel páran – hogy attól függetlenül, hogy Jézus elítélte a bűnt, még szerette a bűnöst. Attól függetlenül, hogy nem vett részt a másik bűnében, nem okézta le a másik életmódját, még közösséget vállalt vele.
Igazából, ha röviden akarnám elmondani, amiről itt írok, akkor annyit kérdeznék: hová lett a szeretetünk? Hová lett a minimális nyitottságunk arra, hogy meghallgassuk a másikat, akkor is, ha nem értünk vele egyet? Hová lett az empátiánk a kereső, az elveszett, a tékozló, a bűnös felé? Mi nem vagyunk bűnösök? Költői a kérdés, de érdemes megkérdezni, mert néha úgy viselkedünk, mintha mi nem lennénk. Mintha mi már kinőttük volna ezt az emberi természetet, és nekünk bírói, ítélkezői, sőt inkvizítori feladataink lennének már.
Ha legközelebb megint beleesnénk ebbe a hibába, akkor jusson eszünkbe a saját múltunk, a saját elveszett énünk, aki annyi helyen kereste azt a boldogságot, azt a megelégülést, ami csak Istennél lehetséges. Jusson eszünkbe a tékozló énünk, aki a disznók vályúja mellett mit meg nem adott volna egy falat kenyérért, egy biztató mosolyért, egy atyai ölelésért. Az Isten munkálkodik azért, hogy azt a szeretetet, amit mi megtapasztaltunk, más is megtapasztalja. Sőt, minket is munkára hív, időnként épp azért, hogy rajtunk keresztül mutassa meg annak a másiknak, milyen szeretetre megszabadítva élni. Ahol már nem kell, hogy a másik személyétől, etnikumától, nyelvétől, életkörülményeitől, szociális helyzetétől váljon függővé a szeretet. Nem számít más, csak hogy ő is Isten képmására lett teremtve, hogy őt is szereti, őt is értékesnek tartja és őt is keresi az Isten.
Legyél Te (is) az, aki ezt megmutatod neki!
Rózsa-Gönczy Anna
