„De kivételt teszek azon a napon Gósen földjével, ahol az én népem tartózkodik, és ott nem lesznek bögölyök, hogy megtudd: Én, az Úr, itt vagyok az országban.” 2Móz 8,18
Isten népe szenvedett Egyiptomban, de az Úrhoz kiáltott szabadításért, és Ő meghallotta, sőt cselekedett is:
„El is megyek, hogy kimentsem őket Egyiptom kezéből” 2Móz 3,8.
Innen jól ismerjük a bibliai történetet: következik a tíz csapás, és a keményszívű fáraó, aki nem tud szabadulni a saját uralkodási vágyától. Emiatt pedig nemcsak ő, hanem az egész Egyiptomban élő nép sokat szenved.
A csapások mind borzalmasak és félelmetesek voltak, de Istennek eközben is gondja volt a választott népére, és Gósen földjén nem voltak kártevő bogarak. Különválasztotta és megóvta sajátjait az Úr. Miért? Hogy mindenki megtudja:
„Én, az Úr, itt vagyok az országban.” 2Móz 8,18
Talán másképp képzelte el Izraál népe a szabadítást. Lehet, hogy azt gondolták, csak egy szavába kerül Istennek, és a fáraó elengedi őket. Megtehette volna ezt is, hiszen van rá hatalma. De az Atya másképp bizonyította választott népének, hogy mire képes értük. Talán azért, hogy később, a pusztai vándorlás során legyen miből erőt, kitartást meríteniük. Persze, tudjuk jól, nem így történt: a nép sokat kételkedett és zúgolódott Mózesnek még ezek után is.
Van, hogy amikor szorult helyzetben kiáltunk az Úrhoz, nekünk is megvan a magunk elképzelése a szabadítás módjáról. Olyan, ami nekünk tetsző és azonnali eredményt hoz. És lehetőleg olyan, amelyhez nincs szükség túl nagy erőfeszítésre a részünkről. A mi elképzeléseink persze nem mindig egyeznek Isten tervével, a válasz nem mindig azonnali, és nem is mindig olyan, amilyet mi szerettünk volna. De egy biztos: az Úr Jézus leszállt a Mennyből, és megszabadította ez embert az örök kárhozattól! Elvégeztetett! Efelől semmi kétség. Értünk szenvedett, minket mosott tisztára a kereszten kifolyt vére.
A világ és a gonosz hatalom mindig meg akarja félemlíteni és elbizonytalanítani az embert, hogy zúgolódjunk, kételkedjünk, más istenképet keressünk magunknak. Ez a terve, és ennek érdekében használ fel minden földi nyomorúságot. De nekünk, kedves TeSó, élő és hatalmas Istenünk van, aki már bizonyította ez emberek iránti féltő szeretetét. Nem szabad ezt elfeledni akkor sem, ha késik a szabadítás, vagy nem úgy érkezik az életedben, ahogyan te szeretted volna. A végén az fogja örökölni majd a tejjel és mézzel folyó földet, aki kitart, aki bízik Őbenne.
Sokadik éve élünk a háború árnyékában itt, Kárpátalján. Ez egyike azon életeseményeknek, amit az ember soha nem szeretne megtapasztalni, messze el szeretné kerülni, ha lehetne. Én most nem is a negatív és embert próbáló oldalát szeretném itt bemutatni, hisz azt sokan ismerik. Inkább azt az isteni szeretetet, azt a „kivételt”, amit megtapasztalunk mi, itthon maradtak. Amikor kitört a háború, kislányunk négyhónapos volt. Mint a legtöbb édesanya, akkor én is gyorsan összepakoltam a szükséges dolgokat arra az esetre, ha gyorsan kell cselekedni. Most is tisztán emlékszem, ahogy egy éjszakai légiriadó után tele voltam félelemmel. Akkor a férjem odajött hozzám és azt mondta: „Mi nem megyünk innen sehová, amig Isten nem kéri ezt tőlünk. Nem hagyhatom itt a gyülekezetet, amit rám bízott az Úr. És ha Ő úgy akarja, megtart minket a háborúban is. A férjem hite és bátorsága akkor elég volt nekem is ahhoz, hogy elengedjem a félelmemet, és teljesen rábízzam magunkat Istenünkre.Maradtunk, és mindeddig magtartott bennünket az Isten, és ezt tapasztaljuk naponként a megpróbáltatások idején is:
„Én, az Úr, itt vagyok az országban” 2Móz 8,18
Talán sokak nevében mondhatom, hogy mi is másképp, illetve gyorsabban vártuk volna a szabadítást. Ugyanakkor ez a háromévnyi kitartó könyörgés sok mindenre tanít minket, engem főképp arra, hogy az emberi erő és próbálkozás Isten akarata nélkül semmit sem ér. Az Úr elkészítette a szabadulást, ebben a hitben várjuk, ami jön.
Balázs Krisztina
