„Ekkor megnyílt a szemük” (Lk 24,31)
Látni, nézni, figyelni, szemlélődni, kukucskálni, bámulni, tekinteni, leskelődni, rámeredni, stírölni – csak néhányat említek meg azokból a szavakból, amelyeket a képi észlelésre használunk. Mennyi mindent kapunk a szemünkön keresztül: mosolyt, biztatást, szeretetet, szerelmet, figyelmeztetést, elcsendesedést, nyugalmat és persze minden mást is, amelyek nem a kellemes kategóriába tartoznak. Ha elveszítjük a szemünk világát, sötétség borul ránk. Csak a vakok és a gyengén látók tudnak mesélni arról, milyen egy teljesen más világban élni. Csodáljuk is őket, hogyan tudnak érzékelni tapintás és hallás által.
Az emmausi úton hazafelé igyekvő tanítványok is használták a szemüket. Érzékelték a látás által, hogy mi veszi körül őket, de a szívük mélységesen le volt terhelve. Szomorúság, értetlenség, keserűség, harag kavargott bennük: elveszítették a szeretett Mesterüket, s most azt se tudják merre és hogyan. A nagy szomorúságukban odalép melléjük Jézus, akiről épp beszélnek, és akinek a halála köti le minden gondolatukat. Néznek, de mégsem látnak. Bámulnak, de nem érzékelnek. Rámerednek: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?”; de fogalmuk sincs kivel beszélnek.
Valami lekötötte a figyelmüket, ahogy nekünk is mindig van valami, ami lekösse a szemünket. Ma a képernyők világában a figyelmünkért folyik a harc: „Csak bámulj ki a fejedből, és én megmondom mit kell láss, hogyan kell láss, mit milyen módon kell elképzelj!”, „Majd mi képet alkotunk neked mindenről, hogy utána már csak miszerintünk lásd a dolgokat, s úgy gondolkodj, beszélj, élj, ahogy mi szeretnénk.”.
És van, amikor a belső kétségbeesettség láttatja velünk rosszul a világot: ami belül zajlik, létezik, kivetül arra, ahogyan az életre tekintünk. Így sohasem a valóságot látjuk, hanem azt, amit érzünk és gondolunk arról, amit a szemünk éppen vizsgál. A valóság helyett annak nagyon személyes módon megélt változatait érzékeljük. Egyszerűen mondva, csak azt látjuk, amit látni akarunk és láttatni akarnak velünk. Akár vakok is lehetnénk, mert a valóságot nem ismerjük. Azt mennyi minden homályosítja, ferdíti, takarja el előlünk!
Jézus ott megy a tanítványokkal az úton. Az, akinek a halála szinte teljesen megsemmisítette a hitüket és reményüket él, velük van. Mennyi minden takarja előled a melléd szegődött Jézust? Mennyi mindenen keresztül figyeled a világot, s nem látod benne az érted cselekvő, téged szerető Istent?
Mikor megérkeznek a házhoz, valami megszólal bennük, olyan jó ennek az embernek a közelében lenni: „Maradj velünk, mert újra ránk tör a sötétség!”. Sejtik, amit még nem látnak.
Jézus asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. S ekkor megnyílt a szemük… A vendég vendéglátó lett, a meghívott házigazda. Kezében a kenyér jellé, az áldás erővé változott. A láthatatlan, megismerhetetlen Isten benne megmutatta magát.
Amikor megmutatta magát, akkor látták meg, és mikor megnyílt a szemük, akkor vették észre, hogy minden együtt megtett méterben, minden meghallgatott szóban, minden hevült szívdobbanásban Jézus volt velük. Nem halt meg a Mester, hanem él!
Mereszthetjük a szemünket, vizsgálhatjuk a mindenséget milliónyi módon, csak akkor fedezzük fel Őt, ha megmutatja magát. S akkor látjuk az életet is a maga valóságában, ha Ő megmutatta magát benne. Addig csak úgy észleljük, ahogy mi szeretnénk. Ha pedig nem a valóságot szemléljük, nem tudunk valóságosan élni, cselekedni, dönteni. Minden csak szemfényvesztés marad, az életünk is csak képmutatás, nem a valóság.
Jézus nélkül elkeserítően vakok vagyunk. De a Feltámadott jelenlétében megnyílik a szemünk. A keserűséget, a fájdalmat és a csalódottságot a hit, a remény és a tettek váltják fel. Elkezdjük szerinte látni a világot. Meglátni az emberi életekben megjelenő Istent. A szerető, az önmagát értünk feláldozó, a türelmes, a szent és az igazságos Urat. Mindenben, mindenhol, mindenkiben felsejlik Krisztus arca. Múltunk, jelenünk és jövőnk Isten munkájának terepe lesz azonnal, ahogy megnyílik a szemünk. S így a világ nem egy siralomvölgy már, hanem öröm és kegyelem.
„Nyisd meg a szemem, hogy lássak!”
Szanyi György
