Az én hősöm

14088971_10208717598315606_1105583385_n

A barátaim tudják rólam, hogy nagy sorozatkedvelő vagyok. Ők talán még a függő szót is hozzátennék, de ez már egy másik történet. Sokat morfondíroztam azon, hogy mi lehet a sorozatok nagy titka.  Én két dolog miatt szeretem őket nagyon. Egyrészt, itt nem nekem kell döntenem az adott élethelyzetekben, legfeljebb csak végigizgulhatom, hogy mi történik, lehetek okosabb és kínálhatom a megoldásaimat a kitalált karakterek kitalált problémáira.

Másrészt minden akadály, veszekedés és konfliktus ellenére a sorozatbeli kapcsolatok – különösképpen a szerelmi kapcsolatok – tökéletesek.  A sorozatbeli szerelem epic, mindent felemésztő, tele van megismételhetetlen pillanatokkal, helyszínekkel és grandiózus gesztusokkal. Egyszerűen tökéletes. Bennem azt erősítik ilyenkor, hogy a szerelem érzése önmagában mindenre elég. Egyfajta varázslat, amiben nem számítanak a másik ember hiányosságai, és a nehézségek is mind egy csapásra megoldódnak majd, és egy évad után a történet happy enddel zárul.

Egyszerűen nem egyezik bennem a kép, amelyet a filmekből kapok s amelyet a körülöttem lévők életében látok. A szüleim, barátaim életében vannak viták, óriási nehézségek és nekik rengeteg munkájuk, türelmük, áldozatuk van abban, hogy működtessék az adott kapcsolatot. Vajon ők csinálják rosszul, vagy az, amit elénk tárnak csak egy jól becsomagolt féligazság?

Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de a megtérésemig nekem egészen konkrét elképzelésem volt egy keresztény ember életéről és kapcsolatáról az Úrral. Nekem úgy tűnt, hogy a keresztény ember boldog, megelégedett és minden csatájában győztes. Mindig érti, hogy mit akar tőle az Isten – mindig egy hullámhosszon mozognak. Minden remekül működik köztük. Ne értsd félre! Nem képmutató keresztényekkel találkoztam. De míg én magam nem lettem az, csak a külsőségekből következtettem. Tudtam a nehézségek meglétéről, de biztos voltam benne, hogy azok legfeljebb csak rövid ideig tarthatnak, mert utána az Isten kiemel és én szárnyalva megyek tovább.

Több mint tíz éve vagyok Isten gyermeke. Az évek során kemény felismerés volt számomra, hogy az Istennel való közösségem nem csak úgy magától történik. Az, hogy egyszer megtértem, nem jelenti automatikusan azt, hogy mindig értem, mindig hallom és mindig követem Őt. Nagy klisének hangzik, tudom. Ennek ellenére, vajon hányszor éljük meg teljesítményként azt az egyszeri döntésünket? Hányszor hisszük, hogy csak az Isten dolga és felelőssége rendbe tenni az életünket, a kapcsolatainkat, az énképünket?

Untitled-1

A kapcsolat azonban magától értetendően két valakiről szól, tehát nem történhet mindig miden úgy, ahogyan én akarom. Az, hogy az Istennel való kapcsolatom nem csak elméleti síkon mozog, hosszú évek munkájába telt. Úgy érzem, hogy a Vele való közösségem sokszor nem kirakatba való a hisztijeim, ballépéseim vagy feleseléseim miatt. Mégis azt kell mondjam: igazi. Az enyém. A miénk. Az Isten hűségesen harcol értem. Sokszor velem. S néha félek attól, hogy most már azt mondja, tartsunk egy évadzárót. De ha visszagondolok az együtt megélt évekre, elmosolyodom, mert nevelt és formált, valódi magasságokba emelt. Innen tudom, hogy az, amit a barátaim párkapcsolatában vagy házasságában látok – jó. Hiszen élő kapcsolatról van szó, amelyen folyamatosan dolgoznak: a nehézségek ellenére, a gondok és viták által is a kapcsolat erősödik, formálódik. A kapcsolat az együtt töltött időt jelenti, az egymás iránt érzett mély tiszteletet és szeretetet, a közösen megoldott problémákat, az összetartozást.

Ezért arra kérlek, Tesó, jegyezd meg – az Isten most is harcol érted. Grandiózus gesztusokkal, tűzön-vízen át megy, hogy elérjen. Sokkal izgalmasabb a vele való közösség, mint bármilyen sorozat, hiszen semmi nem érhet fel az Úr szeretetével, humorával és kreativitásával az életeddel kapcsolatban – de tényleg.

Marofejeva Nelli

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

maronelliMarofejeva Nelli, Nelcsi, Mazsola, de valakinek akár Nelli Fedorivna is. Szeretem, hogy mindenkinek van egy neve számomra.
25 éves, tanár, akit néha a diákjai tanítanak. :) Jelenleg Kijevben lakom, távol a saját közösségemtől, barátaimtól és megszokott komfortzónámtól. Ez sok mindent megváltoztatott bennem, erről majd igyekszem írni is. Szeretem a zenét és a hangszereket, a jó könyveket, a jó és a kevésbé jó embereket, valamint a provokáló beszélgetéseket. Izgalommal tölt el, hogy megoszthatom veletek a gondolataimat, és kíváncsian várom, miről írnak majd a többiek, akik között vannak barátok, ismerősök, tiszteletes urak, és számomra még ismeretlen emberek egyaránt. Előre érzem, hogy nagyon izgalmas lesz, ami itt fog történni!