Szerző

Molnár Zsolt

Szerző

Van, amikor nem tudunk mit mondani. Bizonyos szituációkban emiatt próbálkozunk hebegve-habogva mégis mondani valamit, bármit, csakhogy oldjuk az éppen megfojtó feszültséget, bátorítsuk az elkeseredett szerettünket, kisegítsük az utcán tévelygő járókelőt, jól megmondjuk a magunkét a haragosunknak, vagy mentsük az éppen széthulló barátságot. Talán gondolati síkon kész monológok állnak felsorakozva, hogy azokkal – mint csőre töltött fegyverekkel – megnyerjük a halálra ítélt párbeszédeinket, azonban mintha „akkor, a megfelelő időpontban” mindegyik fehér zászlót lengetne. Nincs mit tenni: csak azt mondhatjuk, ami eszünkbe jut, ami elég lehet. Valamennyien tapasztalhattuk már azt is, hogy hazaérve, lenyugodva az eset után, vagy akár pár pillanattal később…

Istennel járni. Miért kell ez neked? Szokás? Hagyomány? Kötelesség? Félelem a haláltól? Külső elvárás? Akik döntöttek már Krisztus mellett, valószínűleg mind megkapták már ezeket a kérdéseket. És joggal. Egy kereső embernek mindig felfoghatatlan az, amit mi hiszünk, vallunk vagy épp csinálunk, de ez talán olykor-olykor jól is jön. Pont azért lehet jó, mert elgondolkodtat azon, hogy személy szerint mi hogyan is állunk ezekkel a kérdésekkel. Én például ezeket a kérdéseket hallva elkezdtem gondolkodni azon, hogy mikor és hogyan tértem meg. Fura lehet, de nem tudtam rá a választ. Evangelizáción? A konfirmációmkor? Egy konfirmandus táborban? Gimiben? Netalán a teológián? Nagyon sok…