Szerző

Sárközi Andrea

Szerző

Papíron huszonéves, odabent 8 és 80 egyszerre. Nincs hosszútávú, stabil munkám, az egyetlen szilárd terület a pedagógia világa. Ezen belül néha hátrányos helyzetű gyerekeket táboroztatok, néha élménypedagógiával vagy szexuális neveléssel foglalkozom, néha egyetemen dolgozom, néha pedagógusképzést tartok, vagy egyszerűen csak besegítek valahol valamibe, amiben értéket, lényegi dolgot találok.
Állítólag örök csavargó, szerintem viszont az időm nagy részét a fejemben töltöm, az meg eléggé egyhelyben van. Azért az igaz, hogy ha utazhatok, írhatok, főzhetek, a legjobb barátaimmal lehetek, és közben még a Jóbarátok is megy a háttérben, akkor elég boldog vagyok.
Istenben azt szeretem a legjobban, hogy mindig elképesztő kalandokba küld, és folyton felemel, de azért közben jó sokszor összetör, hogy sose feledjem: az alázat az egyik legfontosabb érték, amit életem végéig szeretnék megőrizni.

„Ha vége lesz ennek az egésznek, egy jobb világra ébredünk majd”  – sokaktól hallom vagy olvasom mostanában ezt a mondatot. „Csak ki kell várni” –  folytatják ilyenkor, s nekem akaratlanul is a Harry Potter és az azkabani fogoly egyik kultikus jelenete jut eszembe. Amikor Harry a dementorok százainak kereszttüzében keresztapja fölé hajolva várja, hogy megjelenjen az óriási, erős patrónus és megmentse őket. És nagyon várja, hogy megjelenjen végre, mert tudja, sőt biztos benne, hogy a megmentés meg fog történni. Aztán hirtelen rádöbben, hogy azt a patrónust neki magának kell előhívnia. Örülök annak, hogy nagyon sokan körülöttem tényleg igyekeznek a lehető…

Talán az a legmegrendítőbb a traumában, hogy nem úgy történik, ahogy másoktól gyakran halljuk. Nincs előjele. Nem lehet rá felkészülni, hanem a mindennapjainkba ágyazva egyszer csak ott terem a semmiből. Akkor azon az estén sokan tartózkodtak a Ráday utcai kollégiumi szobákban, a szolgálati lakásokban, vagy én például a könyvtárban. Egyikünk sem gondolta egy órával vagy akár 10 perccel korábban, hogy az életéért kell menekülnie. Egy átlagos este volt. Már nyitvatartási időn kívül voltam ott, egyedül, nem is égett mindenhol a villany, csak abban a boxban, ahol én dolgoztam. Hallottam a szirénázást, az Üllői úton viszont ez nem ritka, hiszen állandóan…

„Nekem a család áll az első helyen! Számomra az a legfontosabb!”- mondogatjuk nagyon sokszor, de ennél már ritkábban gondolunk bele, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban. A családdal való együttlét valójában gyakran egyáltalán nem jelent minőségi közös időt, a közösségi oldalakra felpakolt szépen megszerkesztett, meghitt családi fotók igazából csak egyetlen rövidke beállított pillanatot mutatnak be, és számos családban el se tudják képzelni, hogy ugyan miről is lehet beszélgetni, ha nem a politikáról, a szomszédokról vagy a TV éppen futó műsoráról. Pedig nem arról van szó, hogy senki sem tiszteli a család szentségét, hanem arról, hogy ha nem hozod magaddal…

2019-et is elég jó társaságban töltöttem. Velem voltak a nagyöreg barátaim: Tolsztoj és Wass Albert, és természetesen szántam némi időt az újabb kedvenc pajtásoknak is –  mint például Grecsó Krisztiánnak -, valamint rengeteg időt töltöttem az évi aktuális szerelmemmel, Balzac-kal is. Tartom az elvemet, hogy a régi klasszikusokat nem szabad elhanyagolni, hanem időről időre vissza kell térni hozzájuk  – amúgy is kell kis idő, míg eléggé megérik az ember az emésztésükhöz -, ugyanakkor nem árt képbe kerülni azzal sem, hogy mostanság kikre érdemes figyelni az irodalmi világban. Szóval a teljesség igénye nélkül (voltaképpen elég sokat izzadtam, hogy ilyen rövidre szűkítsem)…

Anyu, mit sütünk az ünnepre? Nem akarok most semmi különöset, csak csinálunk egy kis linzert, egy narancsos-dióst, egy rumos-csokis-meggyest, még valamilyen karamelles krémest, egy kis trubocskit závárnoje krémmel, meg majd gyorsan összedobsz egy kis kókuszgolyót a szélekből. Úgyis csak hármasban leszünk, mami meg csinál zserbót, hókiflit, badalói krémest, úgyhogy elég lesz az, nem akarok én most semmi extrát. A kilencféle sütemény jelenti a semmi extrát… Ez Iszájevics Anna öröksége, ami már generációk óta szálldogál anyai ágon lányról lányra: mi így szeretünk na, beledolgozzuk az ételbe. Napokkal korábban tervezgetni, készülődni, lisztesen vaníliás-citromos illatban beszélgetni egész nap a konyhában a készülő lakoma mellett,…

Uram, nem tudom, hogy mi van most odabenn. Leginkább igazi ősz: valami új, valami különleges, valami ezerszínű és ezerillatú furcsaság, amit szeretnék eléd hozni, de már nagyon rég nem találok szavakat, amikor Hozzád beszélek. Rengeteg hála van belül. Most nem az az erőltetett fajta, amit azért érzek, mert megtanultam, hogy minden apróságért hálásnak kell lenni, hanem most a csontom velejéig átérzem, hogy amit alkottál, az lenyűgözően szép, és szinte irigy vagyok magamra, amiért én is a részese lehetek. Semminek nem kell történnie a boldogságomhoz, és ilyenkor tudom, hogy nagyon közel vagy. Valahogy így képzelem el annak a valós megtapasztalását, hogy…

“Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást.…

Nemrég olvastam egyik régi munkatársam, barátom cikkét arról, hogy milyen tudományosan alátámasztott tények alapján lehetünk minél jobbak az ágyban. Mondanom sem kell, előkelő helyen szerepelt a felsorolásban, hogy akik elegendő mennyiségű pozitív visszajelzéssel látják el a partnerüket, és ezáltal nagyban hozzájárulnak a magabiztos testképükhöz, azok nagyobb valószínűséggel számíthatnak jó szexre a kapcsolatukban.

„Mindenki azt kérdezgeti, hogy mikor jegyzem már el végre…” „Kamaszként azt hittem, hogy 24 évesen már biztosan gyereket fogok nevelni…” „Magamnak se merem bevallani 30 évesen, hogy eddig teljesen félrement minden, és valami teljesen új dolgot szeretnék elkezdeni…” Létezik a pszichológiában egy nálunk még eléggé szürke foltként kezelt fogalom, amit ún. kibontakozó vagy kezdődő felnőttkornak neveznek. S noha azt hisszük, hogy ez biztosan a kamaszkor végét jelenti, sokkal inkább rá kell számolnunk egy bő tízest az életkori számításra. Ez röviden annyit tesz, hogy az elmúlt időszak társadalmi változásai miatt tulajdonképpen a harmincas lett az új húszas, és az ezzel járó…