Kocsis Julika bejegyzései

Újságíró, rendezvényszervező vagyok. Tanulom az életet, a problémamegoldást, kitartást, a Fentiekben gyökerező, körülményektől független örömöt. Nagyon szeretem a zenét, Isten különleges ajándéka ez a csoda. Úgy gondolom, ebben az életnek nevezett izében a legbonyolultabb s néha legfájdalmasabb, mégis a legszebb, legfontosabb értékeket emberi kapcsolataink jelentik. Egyik fő célom, hogy megtanuljak jól szeretni, s ebben ki más lehetne a tanítómesterem, mint maga a SZERETET. Örülök, hogy itt vagy, olvasol, hogy írhatok Neked – és magamnak.

Imádat a kereteken túl – 13. nap

Krisztus a keresztfán. Falképtöredék az 1400-as évekből, Visk. A szerző felvétele.

„Beszélj minden hozzáértő emberrel, akinek művészi képességet adtam…” 2Móz 28,3

Szívből, mélyen hiszem azt, hogy a művészet Isten egyik legszebb földi ajándéka az emberiségnek. Előfordul, hogy egy zeneszám kisegít bennünket, amikor elfogynak a szavak.  Egy festményt, képet szemlélve időnként többet megtudunk az alkotóról és mondanivalójáról, mint ha órákon át beszélgetnénk vele. Ha pedig a szavak szelíd igába kerülnek, és immár irodalomnak nevezzük azokat, valóságos lelki vegytisztítóként hathatnak ránk.

Amikor Áront, Mózes testvérét pappá szentelik, maga Isten szólítja fel Mózest, hogy konzultáljon a művészetben jártas emberekkel, és úgy készítsék el Áron ruháját. Az egész fejezet arról szól, hogy Isten részletesen meghagyja, mi hogyan készüljön szépségesre.  Meg merem kockáztatni, ma talán megbotránkoznánk ezen az útmutatáson.

Talán sokszor nem értjük a művészet egy-egy kifejezési módját. Talán megbotránkozunk az Istenről oly ékesen prédikáló művek alkotóinak életére nézve. Talán nehezen fér hozzá hitvallásos szívünkhöz a megszokott, biztos kereteken kívüli Isten-imádat. De ma adjunk időt magunknak, és szemléljünk, hallgassunk valamit, ami talán távol áll tőlünk, de a maga nemében páratlan, és hisszük vagy sem: Isten örömét leli benne. Tegyünk ma így egy lépést egymás és az Úr felé!

Kocsis Julika

← Vissza a naptárba

Erő és béke – 12. nap

 „Az Úr erőt ad népének, az Úr megáldja népét békességgel.” (Zsolt 29,11)

Szerintem ez az igevers akkor mozdítja elő igazán a békességünket, ha megnézzük a teljes – egyébként rövid – zsoltárt. Bennem mindig egy korábban hallott, őszinte csodálatot árasztó felvétel hangján szólal meg ez az igeszakasz. A zsoltár az Isten hatalmasságát, erejét, méltóságát közvetíti. Örömmel tölt el, hogy Ő az én Atyám, aki az elképzelhetetlen mértékű erejéből ad nekem is annyit, amennyiről álmodni sem mertem. Ő ad békességet olyan helyzetekben is, amelyekben korábban el sem tudtam azt képzelni.

Ma zengjen bennünk az Úr hangja, és magasztaljuk Őt, bármerre is visz az utunk! Higgyük el: jönni fog az erő, a békesség és mindaz, amire ma szükségünk van.

Kocsis Julika

← Vissza a naptárba

A keresztig vezető út

Böjti egypercesek 40.

Fotó: Pinterest

A katonák elvitték őt a palota belsejébe, a helytartóságra, és összehívták az egész csapatot. Felöltöztették bíborba, tövisből font koronát tettek a fejére, és elkezdték köszönteni: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Nádszállal verték a fejét, leköpdösték, és térdhajtással hódoltak előtte. Miután kigúnyolták, levették róla a bíborruhát, felöltöztették saját ruhájába, és kivitték, hogy megfeszítsék őt. Kényszerítettek egy arra menő embert, cirénei Simont, Alexander és Rufusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye a keresztet. Elvitték őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely, és mirhás bort adtak neki; de ő nem fogadta el. Ekkor keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon. Kilenc óra volt, amikor megfeszítették. Felirat is volt a kereszten az ellene emelt vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA. (Mk 15,16-26)

Gúny. Tudom, a teljes történet ismeretében mindez valószínűleg a legkevésbé fontos abból, ami aznap történt Urunkkal. Mégis, talán ezzel tudunk a leginkább azonosulni, hiszen ez a jelenség a mindennapjaink része. Ha mi használjuk, szinte fel sem tűnik (nekünk). Azonban rettegünk attól, hogy ily módon bántsanak bennünket. Irtózunk attól, hogy nevetség tárgyává váljunk. Legmélyebb sebeink között hordozzuk az iskolai piszkálódásokat, amikor az osztály rajtunk nevetett. Elönt a szégyen, ha olyan eset jut eszünkbe, amikor szemtől szembe vagy a hátunk mögött csúfoltak bennünket.

Jézust a lehető legaljasabb, és fizikailag is fájó módon alázták meg akkor. Az általa tudatosan vállalt kereszthalál mellett az odáig vezető út jellemez minket a legjobban: akkor is rúgunk még egyet a másikba, amikor már rég padlón van. Akkor is megalázzuk, amikor erre aztán valóban semmi szükség. 

Végül megtörtént: keresztre feszítették.

Keresztre feszítettük.

Kevés és kopottas minden szó e végtelen, érthetetlen szeretet megfogalmazására. Áldjuk Krisztust, hogy már egészében láthatjuk az eseményeket, s tudhatjuk, áldozatának köszönhetően van lehetőség aljas, gyáva életünkből újjászületni.

Kocsis Julika

Áldottak és átkozottak

Böjti egypercesek 28.

„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.” „Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Mt. 25,31-46)

Áldottak és átkozottak – merőben ellentétes, jövőt meghatározó jelzők ezek. Élet és halál kérdése: örök élet és örök halál a tét. Számomra döbbenetes, hogy mindkét csoport értetlenül áll Jézus előtt, és ugyanazokat a kérdéseket teszi fel Neki: Uram, mikor láttunk téged… Mégis, a juhok az Atya áldottai, míg a kecskék átkozottak lesznek.

Vajon én hányszor döntöttem rosszul, amikor a legkisebb atyafiak egyikével találkoztam? Vajon felismertem-e őket, nyitott volt rájuk a szemem és a szívem, hogy észrevegyem a szükséget szenvedőket? S ha igen, félretettem-e kifogásaimat, lustaságomat, és szolgáltam-e feléjük – általuk pedig Jézus felé – alázattal.

Örök büntetésre vagy örök életre méltó hétköznapokat tengetünk, TeSók? Kegyelem, hogy ma dönthetünk jól. Éljünk vele!

Kocsis Julika

Odabent

Böjti egypercesek 21.

Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek. Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik. Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani. Mindent csak azért tesznek, hogy feltűnjenek az embereknek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk bojtjait; a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.” „De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.”

 „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!” „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. (Mt. 23, 1-12, 25-28)

Nagyon szeretem, hogy Jézus nem kertel. Azokban az esetekben, amikor élesen elválasztja egymástól a „Tedd!”/”Ne tedd!” dolgokat, nagyon egyenesen, nyíltan, tisztán, félreérthetetlenül beszél. Már-már könyörtelennek hathatnak a szavai – meszelt sírokhoz hasonlítani valakiket bizony igen meredek kijelentés.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon nem szeretném, ha Jézus, aki a szelídség és könyörület megtestesítője, így beszélne rólam. Szóval a fenti igerész elolvasását követő első reakciómat, nevezetesen az általam farizeusokként asszociált emberek elemzését gyorsan félretéve újraolvastam az igeszakaszt, és erre hívlak ma benneteket is. Ideje megvizsgálnom: vajon csak beszélek róla, vagy teszem is, amit az én Uram kér tőlem; csak elvárok, vagy magam is belefekszem a munkába, s teszek a dolgok változásáért; epedve áhítom mások elismerését, vagy megelégszem a csendben szolgálás örömével; észreveszem-e, mikor olyan távol vagyok az alázattól, hogy távolabb már nem is lehetnék, miközben elvakult büszkeséggel masírozok előre Jézus Krisztus nevével utat törve magam előtt.

Isten soha nem a külsőt nézi meg először. Soha nem azt, amire én mindenekelőtt pillantanék. Ezért ma én is a dolgok mögé nézek: saját meszelt sírom legmélyére merészkedek. S ha már odabent vagyok, meg is feledkezhetek a külsőségekről: ideje takarítani.

Kocsis Julika