Baranyi Eszter bejegyzései

Baranyi Eszter vagyok, 22 éves, Rákóczi-főiskolás. Valamikor közlékeny és szárnyaló, időnként hallgatag és botladozó. Néha a lelkem egy virágzó díszkert, de van, hogy csak sivár parlag. Kedvenceim a kisgyerekek, az irodalom, a kávé és a kaktuszok. Lenyűgöznek a művészfilmek, a klasszikus zenék és az utópisztikus szemléletek.

Újjászületésemkor kicsi és gyönge halként túl korán túl mély vízbe estem, és még ma sem könnyű a felszínen maradnom. Szolgálatból írok, beszélek és zongorázom, de gyakran ezek csak emberi erőlködések, és egyedül az isteni kegyelem az, ami előrevisz.

Költöznek a fecskék

Nos, igen, az ősz újra beköszöntött. Ravaszul kijátszotta a nyarat, és már ő trónol. Befutott az utcába, az udvarra, keresztülszáguldott vékony ruháim szövetén. A fecskék is elköltöztek már. Ódzkodva figyelem a szürkülő eget, a gyarapodó esőfelhőket és tócsákat, a fázós embereket. Zokon esik ez a hűvös. Nem az aranyló ősz csókját érzem, hanem a kellemetlen, arculcsapó, esőcseppekkel vívódó, cudar változást.

Pedig a változás természetes dolog. A nyaralást, a láblógatást felváltja az iskola. A szabadságnak vége, és ideje újra munkába állni. A Nap elbújik és beköszönt az ősz. Bevallom töredelmesen, sokszor nem fűlik a fogam a változáshoz. Mármint az új dolgok jók, sőt, sokszor a régiek se rosszak, valami mégis úgy megnehezíti az egészet.

olvasás folytatása

A házas élet első megállói

Talán kijelenthetem, hogy a legtöbb ember életében tervben van, hogy valamikor megházasodik. Lehet öt vagy tíz éven belül, de szeretnénk lehorgonyozni valaki mellett, összeszokni, megállapodni. Sokan ennek az útnak a küszöbén álltok és állunk, s a házasságnak nevezett nagy utazás első megállóit tapasztaljuk. Mint fiatal feleség, jegyesekhez és fiatal házasokhoz szeretnék szólni, akik bizakodva várjátok az előttetek álló boldog éveket. Mert biztos vagyok abban, hogy mindenki úgy tervezi, hogy boldog lesz a párjával. Nemrég kutatást végeztem fiatal felnőttek között, és a házassággal kapcsolatos kérdések közül nem az anyagi beosztások megfelelő módja vagy a bölcs gyereknevelés mikéntje számított a legnagyobb kérdésnek, hanem a boldog és tartós házasság titka. Sajnos nem írhatom le nektek a mindent megoldó elixír receptjét, mert én sem tudom, azonban pontokba szedve szeretném átadni mindazt, amit mi már a férjemmel az igen óta eltelt idő alatt megtanultunk.

olvasás folytatása

Vissza a forráshoz

Hétköznapi életünkben és keresztyénségünkben is sokszor megfigyelhető, hogy az egykor elsődleges és nélkülözhetetlen dolgok ma már mellékesek lettek. Hogy szép lassan hátrébb szorultak a listán. Be kell vallanom, volt, hogy nálam is felborult a sorrend. Az Isten elé emberek kerültek, az imádság elé pihenés, a Bibliát pedig más könyvek és tevékenységek előzték meg. Úgy gondoltam, hogy tudok egészséges egyensúlyt tartani, hogy Isten és az igéje is kap még helyet és időt, de a csendes percek fokozatosan és észrevétlenül kiüresedtek.

olvasás folytatása

Ahogy Jézus alázatra tanít

Böjti egypercesek 34.

„Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve. Eközben Simon Péterhez ért. Az így szólt hozzá: „Uram, te mosod meg az én lábamat?” Jézus így válaszolt neki: „Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” Péter így szólt hozzá: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Jézus így válaszolt neki: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Simon Péter erre ezt mondta neki: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” Jézus így szólt hozzá: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind.” Mert tudta, ki árulja el, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett, és ezt mondta nekik: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekesztek.” (Jn 13, 3-4)

Szinte megáll a levegő, ahogy Jézus lassan feláll, leöltözik, veszi a kendőt, hozza a vizet, és letérdelve az első tanítvány elé elkezdi mosni a lábát. Szinte látom az értetlenséget az arcukon, amellyel kérdőn néznek egymásra – most mégis mi történik? A szangvinikus szószóló teljesen kipirul a felindultságtól: „Az én lábamat aztán sose mosod meg, Uram!” A csapat árulója pedig lapul és bújik, mert tudja, hogy a Mester róla beszél, ő a nem tiszta. De mindenki meglepődik: a Fiú szolgaként cselekszik.

A bibliai időkben a lábmosás a cselédség feladata volt, nem az uraké. A meghajlás és a megalázkodás is az ember dolga, nem az Istené. Jézus itt mégis megtisztítja a tanítványok lábait az út porától. Mert Jézus ilyen. Ő sosem illett bele az átlagos istenideálokba. Ő nem egy tipikus Isten. Itt sem csak alázatra tanít, hanem alázatot is gyakorol. Most nem hosszú példabeszédeket mond, hanem cselekszik. Két kezét is bepiszkítja, hogy ezáltal példát mutasson nekik. Meg nekünk.

Nem tudom megmondani, hogy én utoljára mikor mostam meg képletesen bárkinek a lábát. Mikor hajtottam fejet ahelyett, hogy visszavágtam volna? Mikor kértem bocsánatot legutoljára úgy, hogy tudtam igazából nem is nekem kellene? Mikor alázkodtam meg elnyomva a vulkánként kitörő büszkeségem láváját, amely azt kiáltja: mégpedig ez nem az én hibám.

Nehéz így, jézusi módon viselkedni. Olyan nehéz, hogy legszívesebben mi is Júdásként lapulunk, mert nekünk ez nem megy. Mi büszkék vagyunk, nem viseljük el az igazságtalanságot. Visszaélünk a pozíciónkkal. Néha mások hibáira is ujjal mutogatunk. És megszakadunk a bocsánatkérésben. De az Úr mégis tisztára mos. Nem számít, hogy megérdemeljük vagy viszonozzuk-e. Jézus példát mutat azzal, hogy Ő – aki az Istentől jött, és az Istenhez megy – képes megalázkodni. Legyünk hát hozzá hasonlók!

Baranyi Eszter

Holnapok árnya

Böjti egypercesek 16.

Amikor korán reggel a város felé ment, megéhezett. Meglátott egy fügefát az út mellett, odament, de semmit sem talált rajta, csak levelet. Ekkor így szólt hozzá: „Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé!” És hirtelen elszáradt a fügefa. Amikor látták ezt a tanítványok, elcsodálkoztak, és azt kérdezték: „Hogyan száradt el ez a fügefa ilyen hirtelen?” Jézus így válaszolt nekik: „Bizony, mondom néktek, ha van hitetek, és nem kételkedtek, nem csak a fügefával tehetitek meg ezt, hanem ha ennek a hegynek azt mondjátok: Emelkedj fel, és vesd magad a tengerbe! – az is meglesz. És mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok.” (Mt. 21, 18-22)

Gyakorta a félelmeim óriási hegyként tornyosulnak elém és lelassítanak. Aggódni kezdek, megijedek a jövőmben attól, ami bizonytalan, a kétségbeesés is a hatalmába kerít. Egy halomnyi kérdés támad meg, amikre még nem tudom a választ. Sok-sok aggály, amelyek megrémítenek. És így borul rám a jövő, mint egy titokzatos árny.

Úgy gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Mindannyian félünk, aggódunk a jövőtől. Mit hoz majd ez a krízises gazdasági és politikai helyzet? Hová rohan ez a beteg világ, amiben gyermekeinknek fel kell nőniük? Mi lesz a szüleinkkel, ha elköltözünk? Mikor állapodhatunk már meg kapaszkodva abba, hogy itt tényleg van jövő? Mikor tapasztaljuk meg végre az anyagi biztonság ismeretlen érzését?  Igen, sajnos így igaz. Túl sok kérdőjel lebeg a szemeink előtt, és nem látszik az Isten felkiáltójele.

De mi van a felkiáltójel előtt, mit is mond Isten? Biztos nem azt, hogy légy süket és vak a körülötted lévő világ minden problémájára. Nem is azt, hogy légy minden panaszkodó szája és szószólója. Még azt sem kéri, hogy a világtól teljesen elfordulva, és abból kivonulva kizárólag a mennyei élet felé tekints. Isten a jelenbe hív, a mostba, hogy birkózz meg az árnyakkal. Ehhez hitre van szükségünk. Igazi, hegyeket mozgató és csodákban bízó hitre. Olyanra, ami kapaszkodik Isten örökérvényű ígéreteibe. Arra a szilárd bizalomra, ami a kilátástalanságban is a gyümölcsöző, áldott jövőt várja. Ami tudja, hogy lesz egyszer napsütés, még ha napok óta esik is az eső. Ám a hitnek cselekedettel kell társulnia.  Másképp a fügefa sorsára juthatunk. Jézusnak is betelhet a pohár, és egyszer csak abbahagyja a reménykedést, és megunja, hogy mindig kikönyörög nekünk plusz egy évet.

Igen, az élet sokszor nehéz, a jövő pedig ingoványos. De az Úr kegyelmes. Ő felfegyverzett minket ehhez a földi utazáshoz. Ne csak a kérdőjeleket lássuk, a fájdalmakat, a kríziseket, az aggodalmakat, hanem az Úr felkiáltójeleit, melyekkel hitre, tanúságra és cselekedetre hív el. Gyümölcsözzünk, és higgyünk abban, hogy Ő gondoskodik holnap is!  

Baranyi Eszter