Lassan egy hónap telt már el húsvét ünnepe óta. Az ünnep óta, ami igazán reménységet ad a keresztény embernek. Én sokáig nem tudtam mit kezdeni sem a böjt időszakával, sem a húsvét ünnepével. Ésszel felfogni nem lehet, hogy szerethetett minket/engem valaki annyira, hogy ártatlanul elszenvedett olyan sok mindent, amit mi érdemeltünk volna. Megváltva minket a bűntől, közelebb hozva bennünket az Atyához és ahhoz a sok áldáshoz, amit nap mint nap tapasztalunk. Reménységben, hogy ahogy Krisztus feltámadott a harmadik napon, úgy mi sem maradunk öröké a sírban, hanem feltámadunk és helyünk van az Atyánál. De persze míg a földi mindennapjainkat éljük…

Ki tudja, hány filmet láttunk már, ami az utazásról szól: Cool túra, Szelíd motorosok, Ó testvér, merre visz az utad vagy akár a Ryan közlegény megmentése… A főhős (vagy főhősök) egy utazásra vállalkoznak, és út közben kalandokat élnek át, emberekkel találkoznak, akik segítik vagy hátráltatják őket, az utazásuk során pedig formálódnak, alakulnak maguk a főhősök is. A téma ősi. Nem csak filmekben, de azt megelőzően a korai irodalmi alkotásokban is találkozunk már vele. Elég, ha eszünkbe jut a középiskolában tanult – és sokak által talán nem annyira kedvelt – Odüsszeia vagy Gilgames és Enkidu utazásai… Mindezekben a közös az út,…

„Úr lesz a Jézus mindenütt,Hol csak a napnak fénye süt.Úr lesz a messze tengerig,Hol a hold nem fogy s nem telik.” Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy képzésen, ahol az előadó kiemelte, milyen gyakran bosszankodunk olyan dolgok miatt, amin nem tudunk változtatni. Legyen az az időjárás, az aktuális politikai helyzet vagy egy közeli ismerős viselkedése – ezek olyan dolgok, amik nem tartoznak a befolyásolási körünkbe, valaki más kezében vannak. Bevallom őszintén, Kárpátalján élve az utóbbi két évben én is sokat idegeskedem az országban kialakult helyzet miatt. Mikor lesz már vége a háborúnak? Mikor mozoghatunk szabadon, aggodalom és szorongás nélkül? Mikor…

„Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” (Róm 9,15) Van valami, ami tényleg próbára teszi a hitedet mostanában? Úgy értem, ha komolyan imádkozol, ha válaszokat keresel a Bibliában, ha Isten ígéreteinek reménységével szemléled a világ alakulását… Biztosan van. Nekem is van néhány. Így nézek szembe újra és újra azzal a kérdéssel, hogy ki is valójában Isten? A legegyszerűbb és legkomplexebb megfogalmazás talán ez: Isten szuverén Úr. Ebben a válaszban rátalálok arra az igazságra, ami engem is a helyemre tesz. Megértem: Istennek nincs elszámolási kötelezettsége felém. Ha elolvassátok a Római levél 9. részét, számotokra is világossá válhat az ószövetségi példák alapján,…

„Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid.” (Péld 16,3) A gyülekezetünkben reggelente online együtt szoktunk az ige köré gyűlni. Az egyik ilyen alkalommal a fenti igét olvastuk. Elgondolkodtam ezeket a sorokat olvasva: vajon mennyire merjük rábízni magunkat az Úrra? Vajon elhisszük igazán, hogy mindent a kezében tart? Vagy esetleg néha azt gondoljuk, hogy azért nekünk is be kell segíteni. Nekünk is kell megtenni lépéseket. Lehet, hogy voltunk már úgy, mint az az iskolai csoport, ahol dolgozatírás volt tervezve, és a diákok mindenféle fondorlatot elkövettek annak érdekében, hogy ne azon a napon kelljen megírniuk a felmérőt. De nem tudhatták, hogy amúgy…

Mostanában sokat . Van valami keserédes a romokkal való találkozásban. A patina maradványaiba ragadt szépségtől mindig megilletődöm. Üres minden, de tele van lélekkel. Olyan, mintha ezek a kastélyok, régi kúriák még most is élnének. Ropog a láb alatt az üveg, a falakon a helységek elkobzás és átalakítás utáni új funkcióját kiszolgáló ronda csempék, azokon meg a rákerült színes vagy igénytelenül, sebtében odavetett graffitik. Amikor betűz a leszakadt zsalugáterek résein a fény, úgy érzem, mintha egy barlangban állnék. Sírbolthűvös van, de a fény végigsimítja a padló vonalait, és maga is sávokat rajzol, keretez, lehatárol. Játszik az árnyékkal, megtáncoltatja a lebegő porszemeket.…

„Nincsen itt” – ez a húsvéti üzenet első állítása. A nincs. A négy evangélium sokszínű elbeszélései az első húsvéti napról mind megegyeznek abban, hogy a Jézus halálát tényként kezelő tanítványokat a végső nincs állapotában mutatják be nekünk. „Nem mondtak el semmit, mert féltek”, „nem hittek neki”, „nem találták az Úr Jézus testét”, „nem látták”, „még nem értették”, „nem tudom”, „nem hiszem” – ezekkel a tagadásokkal szembesülünk a beszámolókat olvasva. Csupa -talan, -telen, -tatlan, -tetlen népség: értetlenség, hitetlenség, bátortalanság. Nem is nagyon kell ízlelgetni ezt az állapotot, mert túlságosan is ismerős. Az ember gyakran érzi úgy, hogy valójában egymásra halmozódó hiányok…

Nagyszombat a csend ideje. Nem a nyugodalmas, hanem sokkal inkább a fájdalmas, kínzó csend napja. A nagypénteki gyász utáni csend ideje. Jézus a sírban. A tanítványai, a szerettei pedig szívük legmélyebb fájdalmával gyászolnak. Ők még akkor nem tudhatták azt, amit mi ma már tudunk. Hogy Krisztus legyőzi a halált. Számunkra pont ezért a nagyszombati csend már nem a gyász megéléséről szól, hanem sokkal inkább a reményteljes várakozásról. Mi már ismerjük a teljes történetet. Látjuk lelki szemeink előtt a feltámadott Jézust, aki itt-ott felbukkanva a szívéhez szólt annak, aki előtt megjelent. És teszi ezt azóta is: amikor megjelenik az életünkben úgy…

A világ megváltójának soha nem volt semmije. Amikor megszületett, nem selyempárnák közé fektették, hanem egy kölcsönkapott istálló jászlának szalmájába. Nem volt családja, vagyona, otthona, sokat érő eszközei sem. Amikor arra vágyott, hogy elvonulhasson a tanítványaival, a tömegek utánamentek, hogy tovább foglalkozzon velük. Az életét napi 24 órában megosztotta tizenkét fickóval, akik ennek ellenére is nagyon nehezen haladtak előre a tanulmányaikban. Aztán elvettek tőle mindent, amije volt: a tanítványait, a becsületét, a tisztességét, teste épségét, az életét. Nem maradt vele az Atya szeretete sem, ami addig az éltető erőt adta neki. Azon a bizonyos nagypénteken egyetlen dolog maradt épen: a ruhája, amit…