Amikor bennem van előítélet
Amikor az előítéletre gondolok, mindig egy piros kisördög jut eszembe két szarvval, vasvillával, ami ott ül az ember vállán, és egyetlen célja van, hogy rossz irányba tereljen bennünket. Az előítélet valóban olyan, mint egy kisördög: úgy bújik meg a fejünkben, hogy tudomást se veszünk róla, mégis határozottan alakítja a benyomásainkat másokról. A hasonlóságra játszik: elhiteti velünk, hogy ha egy-egy benyomás ismerősnek tűnik egy másik ember kapcsán, akkor a korábbi tapasztalataink is megismétlődhetnek vele. Alattomos módon arra késztet, hogy beskatulyázzuk a környezetünkben élőket, és elhiggyük, ha ismerős tulajdonságot látunk meg a másikban, akkor tulajdonképpen ismerjük is az egész személyiségét. Micsoda hazugság ez! Ilyenkor csupán a felszínt nézzük a másik emberben, a mélységekről fogalmunk sincs. Pedig mindenki mögött van egy egyedi élettörténet, egy olyan út, amit csak ő egymaga tud megmászni és megélni. Ahhoz viszont, hogy ezt képesek legyünk meglátni a másikban – miért cselekszik úgy, ahogy –, le kell vetkőznünk az előítéleteinket.
A keresztény ember alapvető magatartása, hogy megveti a bűnt, ugyanakkor sokszor beleesik abba a hibába, hogy az előítéletei hangjának hatására megveti magát a bűnöst is. E mögött a magatartás mögött sunyi módon meghúzódik egy felsőbbrendűségi érzés, amitől erősebbnek érezzük magunkat. Az önbizalomra kétségkívül kedvező módon hat, ha olyan bűnös emberhez hasonlítjuk magunkat, amilyen bűnt mi épp nem gyakorlunk. Könnyebb megvetni az alkoholizmust annak, aki évente csak egyszer iszik alkoholt, miközben a gyomrának lehet, hogy nem tud parancsolni. Az emberi bűnös természet mozgatórugója, hogy megpróbálunk jobbnak, szebbnek, többnek tűnni, ebben pedig az előítélet egy jó kis eszköz lehet, de az igazi erő nem itt keresendő.
A Bibliában sok kiemelkedő személyiség van, akik nemes harcot vívtak az előítéletekkel, mégis Pál apostol személye és életútja az, ami talán igazán közel visz bennünket az előítélet leküzdéséhez. Timóteushoz írt első levelében írja: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok” (1Tim 1,15). Mindazon túl, hogy Pál apostol nem fölénnyel tekint a bűnös emberre, hanem inkább magát is közéjük sorolja, egy fontos kijelentést tesz, ami azonnal darabokra tud törni minden előítéletet: Jézus minden bűnösért meghalt, kivétel és személyválogatás nélkül. Ha pedig Jézus nem állította diszkrimináció elé az embereket, akkor én miért tenném?
Amikor én szenvedem el mások előítéletét
Talán a szöveg ezen felét szívesebben olvassuk, mert mind voltunk már valaki előítéletének az áldozatai. Teljesen mindegy, hogy mások milyen nagyítóval vizsgálnak meg bennünket. Az is mindegy, hogy amit rajtunk vizsgálnak, annak van-e valóságalapja vagy nincs. Hiszen minden önkényes megítélés mögött ott bújik el az a bizonyos kisördög. Lehet, hogy épp másoknak szembetűnő (és zavaró) a hovatartozásom, a külsőm, a nemzetiségem, a véleményem, kilóg, nem illik be egy csoportba, közösségbe a személyiségem, attól én még nem leszek kevesebb. És most el is érkeztem azokhoz a léleksimogató üzenetekhez, amiket olyan jó ilyenkor olvasni: „én nem vagyok kevesebb másoknál”, „értékes vagyok”, „jelentéssel bír az életem”.
Ugyanakkor bármilyen jó érzéssel töltenek el ezek az üzenetek, Istennek nem csupán az a célja, hogy megfürödjünk az ezen mondatok mögött meghúzódó szeretetben. Valódi célja, hogy ne csupán alkalmi fürdőt vegyünk ezekben az üzenetekben, hanem feltöltekezzen a lelkünk minden egyes bugyra, és végre képesek legyünk megfeledkezni önmagunkról.
Pál eljutott idáig, amikor végre nem foglalkozott azzal, hogy őt hogyan ítélik meg. Pontosan, tudta, hogy Kihez tartozik, és egyedül Isten ítéletének és tetszésének kívánt megfelelni. Az apostol nem csupán figyelmen kívül hagyta a környezete ítéleteit, hanem attól a bizonyosságtól, hogy ő Istenhez tartozik, elegendő erőt kapott, hogy ne másokkal és ne önmagával foglalkozzon, hanem Isten küldetését teljesítse be. Ez a bizonyosság és tudat segítette abban is, hogy a gyengeségeit – amin mások rosszindulata fel tudott kapaszkodni –, az ereje kulcsának tekintse: „De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem” (2Kor 12,9).
Napjainkban lépten-nyomon azt a tanácsot kapjuk, hogy ne törődjünk mások véleményével (persze ez ebben a formában korántsem helyes, ebben az írásban elsősorban a bántó, előítéletekre építő véleményekre fókuszálunk), de ahhoz, hogy ténylegesen felül tudjunk kerekedni a velünk szemben megfogalmazott előítéleteken, igazából magunkkal is kevesebbet kell foglalkoznunk. Van abban egy felszabadító érzés, amikor ténylegesen tudatosítjuk magunkban, hogy minden érdemünk és gyengeségünk Isten kezében van, és Ő pont úgy szeret, amilyenek vagyunk. Amikor pedig engedjük, hogy ez a szeretet körbeölelje a lelkünket, akkor már a minket bántó előítélet csupán egy porszerű fikciónak tűnik.
Böszörményi-Bálint Eszter
Felhasznált irodalom:
- Eliot R. Smith – Diane M. Mackie: Szociálpszichológia (257–321. o.)
- Timothy Keller: Az önmagunkról való megfeledkezés művészete
