Szalézi Szent Ferencnek van egy gondolata, ami nagyon sokszor eszembe jut: „Ha a szíved kószál és szenved, vidd vissza óvatosan a helyére, és helyezd gyengéden a te Istened jelenlétébe. És ha soha semmi mást nem csináltál egész életedben, csak a szívedet hoztad vissza, s helyezted ismét Isten jelenlétébe – bár az újra meg újra elszaladt, miután visszahoztad, – akkor már nem éltél hiába, akkor az életed beteljesedett.”

Teljesen át tudom érezni ezt a helyzetet, de szerintem te is. A szív egy kósza jószág. Sodorja az élet, elragadják indulatok, beleszorul a múltba, vagy épp sóvárogva lesi a jövőt. Sokszor pontosan csak ott nincsen, ahol teremtése szerint lennie kellene – Isten közvetlen közelében.

Pedig az Úrtól távol lenni már-már művészet, hiszen Isten mindenütt jelenvaló, Jézus ígérete szerint velünk van a világ végezetéig, testünk a bennünk lakó Szentlélek temploma. És mégis: időnként rá kell döbbennünk, hogy már megint kétségbeejtően messze szakadtunk az atyai háztól.

Az Úrtól elszakadva élni rövidtávon sem egészséges, de amikor hetek, hónapok, évek telnek el anélkül, hogy Ő valamilyen módon megérintene, az maga a tragédia. Az öröm, az erő, a türelem, az áldás, tulajdonképpen minden jó az Istennel való kapcsolatunkból fakad. Minél messzebb kerülünk Tőle, annál több a keserűség, a félelem, a csüggedés, a reménytelenség, a sikertelen próbálkozás, a közömbösség, az elidegenedés, a bezárkózottság… és még sorolhatnám a végtelenségig. Persze várhatjuk, hogy majd „magától” megoldódik minden, egyszer véget érnek a zivataros idők. És valóban, Isten kegyelmes, valamikor Ő jön, és magához édesgeti a semmiből nem okuló gyermekét. Az esetek többségében azonban gentleman módjára tiszteletben tartja a döntéseinket: hátralép, és megvárja, míg elkezd hiányozni nekünk. Ő a maga részéről már mindent megtett azért, hogy semmi ne állhasson a kapcsolat útjába. A labda tehát nálunk pattog.

Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek. (Jakab 4,8)

Isten helyzete fix, Ő nem kerül messzebb tőlünk, ugyanott találjuk, ahol legutóbb hagytuk. Tehát ahhoz, hogy csökkenjen a távolság közöttünk, nekünk kell elindulnunk Felé. Igen ám, de mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan lehet közelebb kerülni Valakihez, aki megfoghatatlan, de megérinthető?

Az első és egyben legnehezebb lépés annak felismerése, hogy eltévedtünk. Nem mások felelősek a boldogtalanságunkért, nem a körülményeink fojtogatnak, nem az események alakulnak szerencsétlenül. A hiba a mi készülékünkben van: elszakadtunk Istentől. Ameddig ide nem sikerül eljutni, addig rengeteg a rombolás, a fájdalom és a csalódottság. Na nem az eltévedtben, hanem azokban, akik szeretik és meg akarják menteni őt saját magától.

Nagyböjt elején arra hívunk, hogy állj meg egy kicsit, vizsgáld meg, hol tartasz. Ott vagy Isten mellett, olyan közel, hogy azt is hallod, amikor lélegzetet vesz? Vagy a te szíved is épp kószál és szenved? Ha így van, akkor neked mondja most a Szentírás:

„Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet…” (Jel 2,3-5)

Emlékezz vissza, milyen volt, amikor először érintett meg az Isten; milyen csillapíthatatlan éhség volt benned az Ige, a közösség, a szolgálat iránt; mekkora örömöt okozott már pusztán a tudat is, hogy hazaérkeztél. Gondolj vissza arra az időre, amikor megismerted a mennyei törvényszerűségeket, amikor elkezdtél hitben ráállni arra a kicsire, amit megtanultál, és működött! Amikor elmondtál egy dadogó imát, és a mennyei seregek bámulatos mozgásba indultak.

Ismerd el, hogy már rég nem tartasz ott. Időtlen idők óta nem éreztél erőt az imáidban, bátorítást a szavaidban. Nincs benned se éhség, se szomjúság a lelki tartalmak iránt. Az emberek nem testvéreid, hanem sokszor épp az ellenfeleid. Üres a szíved, korhadt a lelked, és te magad sem tudod, hogyan lehetnél újra az a friss, tüzes, lelkes bizonyságtevő, aki ragyogó arccal mesélt az Úr nagyszerű tetteiről.

Isten tudja.

Tudja, hogy van benned állhatatosság, tudsz kitartóan küzdeni azért, amiben hiszel.

Ismeri a terheidet, a harcaidat, a megpróbáltatásaidat; hogy milyen sokszor tetted háttérbe önmagadat azért, mert az Ő akaratát kerested.

Tisztában van azzal is, hogy mi segítene rajtad: ha újra szeretnéd őt. Úgy, mint kezdetben. Mert lehet, hogy most is Miatta, Érte cipeled a sorsodat, de időt nem töltesz Vele. Azt akarod, hogy igazságot szolgáltasson neked, de nem veszed észre a hazugságokat, amiket beengedtél az életedbe. Nem tanítványa, munkatársa, szerelmese vagy, csak egy vallásos ember, aki magaformálta liturgiát követ, és meg van sértődve, ha valami nem a tervei szerint alakul.

Az egyik kis barátnőm nevetve mesélte nemrég: képzeljem, zenét hallgatott, és egyszer csak arra figyelt fel, hogy a szíve ugyanabban a ritmusban kezdett el verni. Látod, ennyire nem mindegy, mit hallgatsz.

Itt az ideje, hogy felhagyj a gyűlölködéssel, panaszkodással, önsajnálattal, egyszerűen fektesd oda a szívedet Isten kebelére! Ne törődj semmivel és senkivel, csak legyél egy kicsit azzal, Aki csodálatosan formált meg téged, Aki naponta gondodat viseli, Aki nem sajnálta az Egyetlenegyét feláldozni azért, hogy te most ott lehess az ölében; Akinek nem a munkád, nem a teljesítményed hiányzik, csak te és a veled töltött idő!

Nem baj, ha jelen helyzetedben nem tudod úgy szeretni Őt, mint régen. De ne is törődj bele. A mennyei Apukád semmit sem változott, ugyanúgy odavan érted, és az Ő végtelen szeretete képes felmelegíteni a legfagyosabb érzelmeidet is. A te dolgod ma mindössze annyi, hogy odahozd a szíved Őhozzá. És hozd el holnap is. Meg holnapután, meg azután, meg azután…

Olasz Tímea

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .