Az Isten jelenléte ebben a világban korántsem magától értetődő igazság. A látásunk, hallásunk, tapintásunk, belső életünk megannyi kavargása mind istennélküliségről akar meggyőzni bennünket. Rángatnak a képek, cibálnak a hangok, a durván odalökött szavak, a nyomorúságokat testközeliségből mutató híradások.
Isten jelenléte és tapasztalása ritkán tűnik minden kétséget kívül rekesztő élménynek. A régi misztikusok is őszintén vallanak arról, hogy az Isten boldog látásának öröme hamar tovaröppen, és a lélek a megdicsőülés hegyéről folyton folyvást visszarepül a kétértelműségekkel hemzsegő világba. Aztán kezdődhet megint minden elölről: küzdés, mászás, kapaszkodás, hinni akarás, aztán röpke megelégülés, visszazuhanás.
Advent fényeinél ritkán jut eszünkbe a Szentlélek személye. Még a betlehemben sem igazán tudjuk elhelyezni a titokzatos harmadikat. Pedig Isten minden ajándékai közül a Lélek közössége és jelenléte talán a legfontosabb. Régi igazság: Nélküle nincs mennyország, nincs üdvösség, nincs még remény sem arra, hogy közeledhessünk Istenhez.
Újraolvasva a Pártfogó ígéretéről szóló Jézus-igéket, azon kapom magam, hogy egyik sem kötődik valamiféle tűzijátékos látványossághoz. Jelenlét, megismerés, velünk lakás, tanítás, eszünkbe juttatás, igazság, bizonyságtétel, leleplezés, különbségtétel hamisság és igazság között – ilyen és ehhez hasonló feladatköröket lát el a tanítványok között (lásd Jn 14,16–17,26; 15,26–27; 16,8–10; 16,13–14). Hát igen, mi mindig színesebbet és nagyobbat akarnánk, rendíthetetlen bizonyosságot, égre írt üzeneteket, lángnyelveket meg szélvihart. A Pártfogó legtöbbször látványos bevonulások nélkül kíséri az életünket: csendesen, háttérbe vonulva, hogy a menny ritmusa szerint előlépve győzze meg a kétkedő szívet a jelenlétének csodájáról.
Homoki Gyula
