„Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben.” (2Thessz 2,16–17)
Amikor eszembe jut a szenteste és az egész karácsonyi időszak, egy varázslatos kép elevenedik meg előttem. Egy hangulatosan megvilágított szobát képzelek magam elé, egy gazdagon megterített asztalt, gyerekkacajt, ünneplő családot, a másik szobában pedig ott világítanak a karácsonyfa csillogó fényei.
Igen, én is tudom, hogy eléggé túlszíneztem a képet. A karácsony nem egy képeslapból kivágott idilli pillanat. Egészen tisztában vagyok vele, többek között azért is, mert évek óta egy rohanó nagyvárosban élek. A rohanó nagyvárosomban pedig megannyi kultúra és élethelyzet találkozik egymással. Félek belegondolni, hogy a közvetlen munkakörnyezetemben hányan lesznek például, akik egyedül töltik az ünnepeket, vagy ami még rosszabb, talán tudomást sem vesznek róluk.
Ezt a komor képet a végtelenségig tudnám fokozni. De tudom, hogy a karácsonnyal járó realitás tőled sem állhat távol. Hiszen te is látod, neked is lehet egy rohanó közeged, sőt megtörténhet, hogy ebben az ünnepi időszakban éppen te vagy az a bizonyos valaki, aki végig akarja rohanni az ünnepkört. Talán mert túl fájdalmas, talán mert túl sok emlékezéssel, túl sok könnyel jár.
„Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Kor 1,3–4)
De a Vigasztaló sosem kérte, hogy ünnepi pátoszban teljen a karácsony. Az Atya, aki örök szeretettel szeretett igenis tisztában van az életünk valóságával. Belelát a mindennapjainkba, a rohanásunkba, a magányunkba, a gyászunkba, a közönynek álcázott haragunkba. Éppen ebbe a valóságunkba küldte el a Vigasztalót.
Tudom és érzem, hogy Krisztus vigasztalására szorulok ebben az adventben. Már csak meg kell engedjem neki, hogy közel lépjen hozzám. S ha megengedem, hogy valóban megvigasztaljon, akkor talán én is odaléphetek azokhoz, akiknek ez a karácsony különös kihívásokkal teli időszaknak ígérkezik.
Marofejeva Nelli
