C. S. Lewis Narnia krónikái című könyvsorozata telis-tele van megkapó jelenetekkel. Nekem mégis az egyik személyes kedvencem A Hajnalvándor útjából az a mozzanat, amikor a mindenki számára elviselhetetlen, okoskodó, visszataszítóan felnőtteskedő és idegesítő Eustace Scrubb Narnia világában egyszer egy sárkányodúba tévedt, majd álmából felocsúdva azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy ő maga is sárkánnyá változott. A mesélő nem hagy bennünket kétségek között: a fiatal fiú valójában csak elnyerte azt a külsőt, ami a legjobban illett belső tulajdonságaihoz. Eustace első reakciója természetét figyelembe véve az volt, hogy megállapította, végre nem kell senkitől és semmitől tartania, nem szállhat senki szembe a hatalmával és rettenetes méretével, könnyűszerrel leszámolhat azon társaival, akik eddig saját megítélése szerint csak csúfolták és semmibe vették. Csakhogy a szörnyeteg külső még magányosabbá és még elszigeteltebbé tette őt társai előtt. A mese törvénye szerint a sárkánnyá változás bűbáját csak egy annál is nagyobb varázslat képes megtörni. Eustace a nagy oroszlánnal találkozva kapja meg az iránymutatást: egy kert közepén lévő kútban megfürödve nyerheti vissza emberalakját. Ugyanakkor ahhoz, hogy a vízbe léphessen, előbb le kell vetkőznie ocsmány külsejének rétegeit. „Úgyhogy vakarni kezdtem a bőrömet – meséli később – és lassan mindenütt lejöttek a pikkelyek. Akkor kicsit mélyebbre vájtam a karmomat, és már nemcsak a pikkelyek hullottak, hanem a bőröm is megmozdult, gyönyörűen levált, mint valami betegség után, vagy mintha banán volnék.” A várt megtisztulás mégis elmaradt. Mint kiderült, saját lecsupaszítása csak könnyű, fájdalommentes próbálkozás volt, amely nem hatolt elég mélyre, és így nem is tudta megszabadítani a rémes sárkány-énjétől. Kudarca teljes tudatában fordult ekkor hozzá Aslan: „Engedd, hogy én vetkőztesselek le!”. Félelem és vacillálás után a sárkánnyá lett Eustace végül átadta magát a nagy és éles karmoknak, amelyek a szíve közepéig hatolva távolították el róla a megkeményedett, undorító szarubőrt. „Nagyon fáj, de annyira jó látni, hogy lejön!” – sóhajtozott a beavatkozás közben. Így lett újra fiúvá Eustace, így kapott új ruhát az oroszlántól, és így kezdett ő maga is a mese hátrelévő részében jobb emberré válni.
Nyilván nem sokan hozakodnak ma elő ezzel a szép múltszázadi allegóriával. Október 31-én nem szokás sárkányokról meg efféle bugyutaságokról szót ejteni. Mégis, hetek óta ez a kép él a fejemben, amikor a saját egyházamra gondolok. Nem szeretnék direkt párhuzamokat vonni a mese és a valóság között, de valahogy a 16. század dicső fényeit, a sok sola-t, a nagy reformátorok tündöklését és ötszázöt év megannyi elért eredményének világosságát valami sárkányforma árnyék homályosítja el a szemünk előtt. Talán mi magunk is észrevettük, hogy álmunkban valami olyan lénnyé változtunk, amelytől iszonyodnak az emberek, akihez nem vágynak közel jönni, mert nem a kedvesség és szeretet lángjával tesszük elviselhetőbbé az egyre hidegülő estéket, hanem ki tudja milyen indulatból fakadó tüzet okádunk a didergőkre, felperzselve a talajt magunk körül. Ha meg is riadunk, elsősorban nem önmagunk látványa és a rémes szembesülés sokkja miatt van, hanem inkább az ebből fakadó társadalmi presztízsünk egyre könnyebbülő súlya bánt bennünket. „A tűz nagy, oltani muszáj” alapon belekezdhetünk göcsörtös rétegeink levetkezésébe, de saját marcangolásaink nevetségesen fájdalommentesek. Minden látványosan lehúzott bőrünk mellé tíz másikat növesztünk, miközben magunk is elhisszük, hogy széles e világon az árral szembe úszva maradunk egyedül hűségesek az ősi tanításokhoz. Önmegváltási kísérleteink éppen azért nem lehetnek hatékonyak, mert nem érintik a szívet, nem hatolnak a belsőig, nem akarják megcélozni minden élet origóját.
Szándékosan fogalmaztam végig többes szám első személyben. Itt ugyanis mindannyiunkról szó van. Nekünk magunknak kell hagyni, hogy megvizsgáljon a történelem Ura, és levesse rólunk sárkánnyá keményedett énünket. A félmegoldások mindig csak felek maradnak, amíg a kezdeményezés és a megvalósulás az embertől emberig rövid körében történik. A szervezeti változások, újabb bizottságok, tíz százallékkal több 1% felajánlás, gitáros kíséret orgona helyett, ilyen-olyan reformok önmagukban mindig félmegoldások maradnak, ha az egyházat egyházzá tevő keresztyén emberek vasárnapról vasárnapra változatlanok maradnak. A legszemtelenebb dolog, amivel Luthert és Kálvint köszönthetjük október 31-én, az a közömbösség. Saját sárkány-voltunk szomorú konstatálása és a sokat hangoztatott sóhaj, hogy „úgyse tehetek semmit” vagy „de az egyház ilyen”.
A reformáció ötszázötödik évében engedni kell, hogy levetkőztessen bennünket Isten. De azt tényleg engedni kell! Elengedni azokat a szólamokat, amelyek megkeményítenek, elriasztanak és amelyeket mégis diadalénekként üvöltünk a nagyvilágba. Levetni azt, ami hatalmassá tesz ugyan, de mégis fenyegető az életre nézve. Új ruhát kapni. Élni. Szeretni. Istent és embert. Sárkánytalanodni.
Homoki Gyula
