Nem emlékszem, mikor találkoztam először Noé és az özönvíz történetével. Valószínűleg még kisiskolásként. Az viszont biztos, hogy a közelmúltig ez a történet a fejemben lévő asszociációkban mindig amolyan mesés környezetben, a szebbnél szebb gyermekbibliai illusztrációk képeiben jelent meg. Ha őszinte akarok lenni, akkor hosszú éveken át ez a történet számomra csak egy érdekes elbeszélés volt a Bibliából, nem jelentett többet, mint gyermekkorom legkedvesebb meséinek bármelyike. Viszont sokszor volt szerencsém megtapasztalni már, hogy a Biblia sorai, hogyan válnak élővé Isten kezében, és hogyan szólhat hozzám egy már unalmasnak hitt történet teljesen aktualizálódva a jelenemre. Ez történt a napokban velem és Noé történetével is.
Igazából soha nem is gondolkodtam el azon, hogy milyen lehetett Noénak a bárkában. Mindig annyira egyszerűnek tűnt a történet: Isten tervét ismerve, ígéretének birtokában Noé a családjával és az állatokkal besétált a bárkába, aztán 40 nap és 40 éjjel esett, végül mikor leapadt a víz, mindenki szépen kijött a bárkából. Ennyi. Nemrég viszont, ahogy újraolvastam ezt a történetet, megakadt a szemem egy mondaton: „Isten azonban nem feledkezett meg Noéról” (1Móz 8,1/a). Elcsodálkoztam: hát bárkiben is kérdés volt ez? Nem volt ez magától értetődő már az egész legelejétől kezdve?
Noé és a családja körülbelül egy évet töltött a bárkában bezárva. Ez rengeteg idő! Főként, ha közben nem tudod, mi zajlik a falakon kívül. A bárkában sodródva nem látták a világ pusztulását, de hallani valószínűleg hallották a haldoklók kiáltozásait. Ez rémisztő és borzalmas lehetett. És ahogy telt az idő, ők talán egyre feszültebbek lettek, talán egyre inkább megkérdőjeleztek mindent. Talán feltették maguknak a kérdést, hogy vajon tényleg igaz volt-e az isteni ígéret, vagy csak a képzelet játéka szülte azt? Esetleg azokon a hosszú napokon és éjszakákon elgondolkodtak azon, hogy valóban érnek ők annyit, hogy az Isten gondot viseljen róluk?
Sokan ismerjük ezt a szívet és elmét kikezdő várakozást. Sokan tapasztaltuk meg már az életünk valamelyik szakaszában – talán épp most –, hogy milyen is tehetetlenül sodródni és remélni, hogy az Úr nem feledkezett meg rólunk. Milyen mohón kapaszkodni a reménybe, hogy egyszer csak vége lesz a hosszú és kínkeserves napoknak, megvalósul az ígéret, beteljesül a tétován megfogalmazott remény, mi pedig már csak távoli emlékként fogjuk felidézni ezt a gyötrelmes időszakot. És bizony sokan tudjuk azt is, hogy milyen a várakozásban időről időre elfáradni, megrémülni, elveszteni minden reményt és hitet – milyen kétségbeesni.
„Isten azonban nem feledkezett meg Noéról…”. S ugyanígy most rólad és rólam sem feledkezik meg. Lehet nehéz ez most elhinni, mert a körülötted és benned zajló történések nem erre utalnak, talán még csak a mindent elpusztító morajlást hallod, de hidd el, eljön majd a pillanat, amikor hozzád is elér a galamb a beteljesült reményed olajágával. Talán ez most még elképzelhetetlen számodra, de kérlek ne engedd meg a körülményeidnek, hogy elvegyék tőled azt a hitet és azt a reményt, amit az Úrtól kaptál.
Papp Adrien
