Volt már olyan, hogy azt érezted, bár minden észérv arra mutat, hogy az ellenkezőjét cselekedd annak, amit épp teszel, te mégis a szívedre hallgattál? Mindezt pedig úgy tetted, hogy igazából abban sem voltál biztos, hogy az általad választott út valóban helyes…
Én pont így éreztem február 24-e, az orosz–ukrán háború kitörésének napja után. Amikor a családom, a barátaim, a kollégáim és a közeli ismerőseim is egymás után hagyták el az otthonukat. Amikor a hároméves fiam, annak ellenére, hogy továbbra is felhőtlenül játszott, többször tette fel a kérdést, hogy mi van az arcunkkal, mert rengeteget sírtunk. Akkor úgy éreztük, hogy körülöttünk az egész világ, és azzal együtt az életünk is a feje tetejére állt.
Azokban a hetekben többször feltettem magamban a kérdést, hogy rossz anya vagyok-e Isten szemében azért, mert itt maradok, és nem viszem el a gyermekem minél messzebb ebből az országból? Aztán egyszer csak eszembe jutott egy ige: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr…” (5Móz 8,2/a). Ez az ige felidézte bennem azt a megannyi akadályt és küzdelmet, azokat a nehéz perceket, napokat és hónapokat, amelyeken úgy léptem át, hogy Isten mindvégig fogta a kezem.
Ezután napról napra könnyebb lett. Naponta kaptam egy biztató igét valahonnan, és egyre inkább átjárt az érzés, hogy ezúttal sem a körülményeim fogják meghatározni az életem alakulását, hanem a mindenható és szerető Isten fog dönteni arról, hogy mi lesz velem és a szeretteimmel. Így mitől félnék? Ez persze nem jelenti azt, hogy azóta a hírek hallatán már nem uralkodik el rajtam a düh és a bizonytalanság. De ilyenkor mindig tudom, Kihez kell visszatérnem, hogy mindez bennem elmúljon.
És már tudom azt is, hogy nem vagyok rossz anya a döntésem miatt. Annak a szemében sem, akit a háromévesem csak úgy emleget, hogy az, aki a „felhőkben lakik”. Hiszen olyan anya vagyok, amilyenné az Úr formált.
Tudom, hogy az Úr vezet minket ezen az úton. És azt is tudom, hogy át fog vinni rajta, mint már annyi más megpróbáltatáson is átvezetett, hiszen Ő hatalmasabb minden nehézségnél, problémánál és ellenségnél. Minden sejtemmel hiszem, hogy eljön még az az idő, amikor felhőtlenül játszhatunk a gyermekemmel, amikor nem úgy indulunk el reggel az oviba, hogy azért imádkozunk, ne legyen ismét légiriadó, és a gyereknek ne kelljen az óvóhelyen ülni hosszú perceken vagy akár órákon át. Hiszem, hogy lesz idő, amikor újra magunkhoz ölelhetjük mindazokat, akiket elszakított mellőlünk a háború. Hogy eljön az az idő, amikor ez a rémálom már a múlté lesz, és nem követel több életet.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez az időszak sokunknak nagyon nehéz. De hiszem, hogy Isten mindent lát. Tudja, ismeri, hogy min megyünk keresztül. Forduljunk hát Hozzá bizalommal, vigyük elé bátran, adjuk át Neki az érzéseinket és a félelmeinket. Hiszen a hegyek Istene a völgyben is isten.
„Akik az Úrhoz kiáltanak, azokat meghallgatja, és kimenti őket minden bajból. Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” (Zsolt 34, 18–19)
Vorcsák-Jenei Viktória
