„Mi, keresztyének mindenkit szeretünk, de van, akit tényleg.” Sokan hallottuk már ezt a rövidke mondatot, amit megmosolygunk, miközben nem tagadhatjuk annak hitelességét. Ha magunkba nézünk, be kell vallanunk, hogy a krisztusi szeretetből talán jelesre vizsgáznánk, ha annak csak elméleti része lenne. A gyakorlati részéből viszont időnként megbuknánk. Pedig egy keresztyén ember élete bőségesen termi a Lélek gyümölcseit (Gal 5,22–23): békében élünk, miközben a jóság, a szelídség, a mértékletesség beragyogja a mindennapjainkat – csak a szeretteinket ne kérdezze meg senki, azokat, akiket egyébként tényleg szeretünk…
Milyen nehéz sokszor a legfontosabb missziós területünkön, a családunkban, a szoros környezetünkben „Krisztus jó illatát árasztani” (2Kor 2,15). Időnként felháborítanak, kihoznak a sodrunkból (akár jogosan is), s ilyenkor a szeretet az utolsó érzés, ami hatalmába kerít bennünket. A probléma akkor kezdődik, mikor az indulatainkat szabadjára engedjük, és hurrikánként söprünk végig a másikon. Azt is megengedjük magunknak, hogy szókincsünk rejtett szépségeiből válogassunk, és azokat kíméletlenül alkalmazzuk a másikkal szemben. Mi jelenthet ilyenkor, a legkritikusabb pillanatokban is féket? Csak egy kérdés: mit tenne Jézus a helyemben? Valószínűleg nem azt, amit én. Kinek van kedve ilyenkor megállni, visszafordulni, esetleg – ne adj’ Isten – bocsánatot kérni, szeretetben rendezni a konfliktust? Pedig Jézus valószínűleg ezt tenné. Minden bizonnyal a szeretet hatása eredményesebb, mint a szabadon engedett indulaté.
Még ha egyszer-egyszer megbukunk is a szeretet gyakorlásából, pótvizsgázhatunk, akár „hetvenszer hétszer” is (Mt 18,21–22). Jézus nem előre küld az igazi szeretet gyakorlásában, hanem előttünk jár, példát mutat, ami csodákra képes az életünkben. Az Ő szeretete számunkra a kegyelem. Szabadságot kaptunk a mérhetetlen szeretete által, hogy mi is kegyelmesek legyünk másokkal. Gondoljunk csak Péterre, akiről kijelenthetjük, hogy megbukott a szeretetből, amikor Jézust megtagadta! De Jézus őt nem. Egyszer mi vagyunk Péterek, másszor pedig nekünk lehetnek Pétereink.
Van-e olyan ember a környezetünkben, akinek az életében nem a „föld sója”, inkább a „csípős paprikája”; nem a „világ világossága”, hanem az „UV-sugárzása” vagyunk? Ki az, aki miattunk szenved, aki nélkülözi a szeretetünket?
Szatmári Valéria
