„Pedig, ha ők betegek voltak, én zsákruhát öltöttem, böjttel gyötörtem magamat, újra meg újra szívből imádkoztam. Úgy jártam-keltem, mintha barátomról, testvéremről lett volna szó, mély bánatba merültem, mint aki anyját gyászolja.” (Zsolt 35,13–14)

Néhány évvel ezelőtt egy kedves barátomról érkezett a hír: végstádium. Az első reakcióm az volt, hogy sírtam, sőt talán már gyászoltam is. Csak a második gondolatom volt az, hogy még nem szükséges gyászolnom, hiszen még él! Harcolni fog, és van még egy kis idő arra, hogy mi együtt harcoljunk vele a majdnem teljesen reménytelen küzdelemben. Egy testvér ilyenkor szívből imádkozik, mert ez számunkra a levegővételnél is természetesebb. De én nem voltam elégedett azzal, hogy időnként elrebegek egy imát, még akkor sem, ha imáim a legmélyebb érzéseimet tárták fel. Ekkor döntöttem úgy, hogy az ima mellett böjtölni is fogok, egészen addig, míg a testvérem vagy meggyógyul, vagy elveszítem őt.

Számomra kedves dolgokról mondtam le a böjtömben. Eleinte arra koncentráltam, hogy ne is nézzek csokoládéra és húsra – ez csokifüggőként nem egyszerű! Ám néhány nap kellett csak ahhoz, hogy ez egyre természetesebbé váljon. Egészen rövid idő alatt döbbentem rá, hogy a böjt, amit vállaltam valójában egyre szorosabbá teszi a kapcsolatomat Istennel. Mert minden egyes alkalommal, amikor édességet ehettem volna, nemet mondtam és imádkoztam. Az önmegtartóztatásra kapott alkalmak állandóan eszembe juttatták, hogy miért böjtölök. Ilyenkor újra és újra imádkoztam a barátom gyógyulásáért. Lassan az egész napom szüntelen imádkozássá vált, mert lépten-nyomon találkoztam ételekkel, amiket megehettem volna, de megfogadtam, hogy nem teszem.

Hónapok teltek el így, és a lelkem megfoghatatlan módon nyugodt volt. Békére leltem abban, hogy a tőlem telhetőt megteszem, a belőlem érkező összes érzésem átadom az Istennek, könyörgök a gyógyulásért és várok. Aztán jött a hír. Jó hír! Az érthetetlen, csodaként is értelmezhető gyógyulás híre. Ez a barátom a mai napig a lehető legtöbb helyen és legtöbb ember előtt bizonyságot tesz arról, hogy milyen kegyelmes az Isten, hogyan mentette ki őt a halál völgyéből. A felesége ott áll mellette és éppúgy elmondja, milyen nehézségekből hozta ki a családjukat az Úr. Én pedig tanúságot tudok tenni amellett, hogy a böjt és az imádság mennyire erősek együtt. A betegségben, vagy a betegségben szenvedő ember mellett vállalt böjtnek nem célja a gyógyulás. De célja, hogy szüntelen kapcsolatban maradjunk az Úrral. A böjt emlékeztet minket arra, amit talán a mindennapi rohanó életünkben sokkal könnyebben elfelejtünk. Segít, hogy szüntelenül imádkozzunk, és így találjuk meg azt a békességet, amire a lelkünk igazán vágyik a nyomorúságos időkben. A végén pedig itt állhatunk mindannyian tanúkként, hogy fennhangon dicsőítsük a mi Atyánkat a gyógyulásért.

Nigriny-Demeter Adrienn

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .