„Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi népnél nagyobbak volnátok – hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép között –, hanem azért, mert szeret benneteket az Úr…” (5Móz 7,7-8/a)
Minden anyához hasonlóan én is elmondhatom, hogy azóta, mióta megszületett a gyermekem rengeteget formálódtam. Nem hosszú idő ez még az életemben, azonban annál meghatározóbb. Felsorolni is nehéz lenne mennyi mindenre világított rá ennek a pici életnek a szemlélése. Talán mind közül a legfrissebb és legmeghatározóbb élményem, hogy a kislányom már a puszta létezésével folyamatosan tanít elhinni és elfogadni, hogy szeret engem az Úr.
Talán ez furcsán hangzik, hiszen általában arról beszélünk, hogy a próbatételek elviselésével van dolgunk, viszont az utóbbi időben szembesülnöm kellett azzal, hogy a szeretet elfogadása sem megy minden esetben magától, és bizony van, hogy azt is tanulni kell.
Többször írtam már itt is arról, hogy alapvetően számomra a biztonságot az jelenti, ha olyan élethelyzetben vagyok, amit kézben tudok tartani, amire hatással tudok lenni, amiért tudok tenni. Ha szembesülök a határaimmal, én szorongani kezdek. Ez természetesen meghatározza a hitemet is: bízok Istenben, de én is dolgozom a megoldásokon. Ez persze önmagában nem baj, hiszen Isten el is várja az aktív hozzáállást tőlünk, az viszont már nem túl egészséges, hogy számomra „csendben várni az Úrra” sok esetben nem biztatást jelent, hanem a félelmetes bizonytalanságot…
Mióta anya lettem folyamatosan a határaimmal találom szembe magam. Úgy érzem, hogy igazán nincs ráhatásom semmire. Féltem a kislányom. Féltem a családom. Rettegek attól, hogy a jelenlegi boldog életünk egy szempillantás alatt atomjaira eshet szét, és attól, hogy az ígéretemet – amit sokszor a kislányom fülébe suttogok –, hogy „anya mindig itt van veled”, nem tudom majd megtartani. Őszintén szólva egész életemben nem féltem annyit, mint az elmúlt egy évben, miközben racionálisan nézve semmi okom nincs erre: a gyermekem egészséges, boldog életünk van.
A férjemmel sokat beszélgetünk ezekről az érzésekről, és emlékszem, hogy egy ilyen beszélgetés során én kifakadtam és elmondtam, az a bajom igazából, hogy úgy érzem, sehogy sem tudom bebiztosítani magunkat, hiszen semmivel sem vagyunk jobbak másoknál, és így attól félek, hogy Isten egyszer csak érdemtelennek talál arra, hogy az életünket megóvja az elviselhetetlen bajoktól. A férjem erre csendesen csak ennyit mondott: „de nem azért kapunk áldásokat Istentől, mert megérdemeljük azokat, hanem kegyelemből”.
Ez a mondat akkor elhallgattatott és azóta is forog bennem. Éket vert a lelkembe, és sok gondolatot elindított azzal kapcsolatban, hogy milyen is a személyes istenképem, hogy tudok-e Istenre olyan Atyaként tekinteni, Aki szeretettel néz rám, Akire mindig számíthatok; elhiszem-e, hogy nem egyedül kell állnom a világ történéseiben, hanem mögöttem van a Hatalmas Úr, Aki nem hagy lezuhanni, elkap, megtart? Tudom, hogy ezek a mondatok egy keresztyén ember számára hétköznapi formulák, és eddig én magam is előszeretettel hangoztattam ezeket, viszont most rá kellett jönnöm, hogy a lelkemnek ezek nem evidenciák, szóval ideje tudatosan elkezdenem dolgozni velük, és fel kell fejtenem magamban a bizalmatlanságom okait. Mert kár szépíteni: az az elemi félelem, ami folyamatosan bennem tombol, az bizony azt is kiabálja, hogy nem bízok eléggé Istenben. Vagyis pontosabban: nem bízok abban, hogy Ő jót akarhat nekem. S ez nem azért van, mert az Ő végtelen hűségében valaha csalódtam volna, hanem sokkal inkább azért, mert talán én nem látom magam eléggé szerethetőnek, és én képzelem tévesen úgy, hogy a szeretetét – és azzal együtt az áldásait is – ki kell érdemelnem, meg kell dolgoznom értük. Pedig tudom, hogy valójában nem tehetek SEMMIT, amivel ezeket ténylegesen kiérdemelhetem, kiharcolhatom magamnak. Ő az áldásait ugyanis szeretetből adja. Nekem pedig ezzel annyi dolgom van, hogy meg kell tanulnom őket elfogadni Tőle. Tudatosítanom kell magamban, hogy érdemtelenül is szeret annyira, hogy áldásokat ajándékozzon nekem. És el kell hinnem, hogy ha jönnek majd a próbatételek – mert valamilyen formában jönni fognak – Ő ott lesz velem, és megtart. Tollaival betakar engem, szárnyai alatt oltalmat találok. (Zsolt 91,4)
Most ezen dolgozunk…
Papp Adrien
