Így év elején mindenkiben új erőt vesz a remény, és ilyenkor még tele vagyunk elhatározásokkal, tenni akarással. De talán sokaknak ismerős az is, amikor ezek az elhatározások eredménytelenek maradnak. Lehet, hogy ilyenkor a kellő motiváció vagy a lelkesedés hiányzik belőlünk, bár legtöbbször talán két dolog miatt szoktunk elbukni: az egyik a kitartás hiánya, a másik pedig az, hogy el sem tudjuk kezdeni, bele sem tudunk vágni a terveinkbe. Ez utóbbinak sokszor az az oka, hogy túl sok rendezetlen dolog halmozódott fel az életünkben, és az elmúlt évünk terheit cipeljük magunkkal az új évünkbe is. Mert olykor hihetetlenül nehéz eldönteni, mi az, ami kevésbé fontos és jobb elengednünk, félretennünk egy időre, és mi az, aminek az aktuális jelenünkben van helye.
„…tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk lévő pályát.” (Zsid 12,1)
Az elmúlt évem utolsó heteiben egyre csak e körül az ige körül forogtak a gondolataim, mert úgy éreztem Isten szólni akar hozzám rajta keresztül. Általában olyankor került elém, amikor valamit nagyon terhesnek éreztem az előrehaladásom szempontjából. Valahányszor bevillant ez az ige, egyre több dologgal kapcsolatban merült fel bennem a teher gondolata, még olyanok esetében is, amelyekre korábban áldásként tekintettem. Már nem azt az értéket láttam bennük, amellyel számomra korábban bírtak, és rájöttem, hogy inkább már csak ragaszkodom hozzájuk, ahhoz, amit a múltban jelentettek nekem, de már rég nem szolgálják a jelenemet.
Azt hiszem igaz az az állítás, ami szerint a környezetünk valahol a belsőnket tükrözi, azt, hogy mennyire van rend az elménkben. Egyre inkább kezd világossá válni számomra, hogy van, ami a jelenlétével nem hozzátesz, hanem sokkal inkább elvesz az életünkből. Rengeteg dolog válhat olyan teherré, amely akadályoz a növekedésben. Például a rég vagy soha nem használt „valamire még jó lesz” tárgyak, amik sehol nincsenek megfelelő helyen a lakásban, vagy azok a ruhák, melyeket az „egyszer még jól jöhet” gondolat nem enged továbbadni. Bele sem gondolunk, mennyi időt, energiát rabol el az életünkből a tárgyakkal való törődés: meg kell keresnünk rájuk a pénzt, helyet kell találnunk számukra az otthonunkban, rendszeresen karban kell tartanunk, helyre kell raknunk, javítani, szelektálni kell őket. Ugyanakkor bármilyen terhesnek is érezzük sokszor, ha rendre vágyunk, azért naponta tennünk kell, mert a külső környezetünk visszahat a belső világunkra is.
S ugyanez fordítva is igaz: bármi, amit hagyunk felhalmozódni magunkban, amit régóta cipelünk a lelkünkben, az egyfajta belső rendetlenséget is okoz bennünk. Elvesz az odafigyelésre, a jelenlétre való képességünkből, lelassít, akadályoz a haladásban.
Ezért meggyőződésem, hogy időről időre szükségünk van lelki szelektálásra és rendrakásra. Ki kell takarítanunk magunkból a rossz érzéseket, a neheztelést, az időben el nem végzett, halogatott teendőket, az olyan terveket, dolgokat, amelyeket fontosnak tartunk, de talán már rég nincs helyük az életünkben. Mindent, amihez annak ellenére próbálunk ragaszkodni, hogy Istennek már nincs vele célja. Ezekről Ő azt mondja, hogy vetkőzzük le, de ez azt is jelentheti, hogy hozzuk helyre, rendezzük el, mert leterhelnek bennünket, és miattuk nem tudunk tisztán az Úr által is fontosnak tartott dolgokra koncentrálni.
A rendrakás olykor iszonyatos káosszal és sok munkával jár, de csak így láthatjuk tisztán mi az, ami igazán értékes a számunkra, és mi az, ami helyett Isten jobbat szán nekünk. Ahogy C. S. Lewis mondta: „Messze-messze jobb dolgok várnak ránk, mint bármi, amit magunk mögött hagytunk.”
Kérjünk hát Istentől tisztánlátást és erőt ahhoz, hogy képesek legyünk felismerni és szabaddá lenni mindattól, amit már magunk mögött kellett volna hagynunk, hogy végre készek legyünk megküzdeni azokért a jobb dolgokért, melyeket Ő ebben az évben tartogat számunkra!
Dolenai-Balogh Beáta
