Boldogmondás előtt

„Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai.” (Máté 5,1)

Alig néhány nap telt el az új esztendőből én mégis úgy érzem, hogy kifutok az időből. Ugyanezt éreztem az elmúlt év nagy ünnepei előtt is: épp, amikor egy kicsit nagyobb csendre, nyugalomra volna szükség, hogy töltekezzem, akkor van a legnagyobb hajtás. Aki közelebbről ismer az jól tudja, hogy annak idején az egyetemen a vizsgák előtt mindig szerettem jól felkészülni, hogy amikor kérdeznek akkor tudjak jól megfelelni. Miért? Mert a jó érdemjegyhez jól kell teljesíteni. Így van ez az életben is: ahhoz, hogy lelkészként vagy civil emberként valamit felmutassunk, szükséges az állandó pörgés, az akció, a különböző gyülekezeti programok, melyeket teljesítményként fel tudunk mutatni. Így van ez szinte mindenhol a világon, hiszen a teljesítmény után nagyobb fizetést, több dicséretet kapunk, esetleg egy lépést tehetünk a ranglétrán. Összegezve: a gyülekezeti élet, a fogyasztói társadalom emberi szemmel csak ott ér valamit, ahol nagy mozgás és sok munka történik.

De itt van Jézus. Nemrég ünnepeltük a születését. Az evangéliumok többsége is csak már felnőtt emberként mutatja be, akkor, amikorszolgálati mozgásba jött. Megkezdődött a misszió, mert Jézus elindult, hívogatott, prédikált, gyógyított. Mégis olyan jó fölfedezni így az év elején, hogy Jézus missziójába beletartozik az is, hogy amikor szükséges, akkor Ő leül. Hát ez is a misszió része? Nem az a lényeg, hogy állandóan akcióban, pörgésben, munkában és szolgálatban legyünk, hogy amikor visszajön a Gazda, munkában találjon bennünket?

Szolgatársaimhoz bizonyára hasonlóan karácsony nagyhetén egyre másra olyan váratlan szolgálatok és feladatok vettek körül, melyek sok nyugtalanságra adtak okot. S mindezen szolgálatok közben kaptam egy családi feladatot is: „kérlek, légy a kicsivel egy fél napot”. Ezt hallva azt gondoltam magamban, hogy hát nekem annyi feladatom, annyi munkám, tennivalóm van, hogy ez a fél nap nagyon sok. Persze vállaltam, mert egy lelkésznek férjnek is és apának is kell lennie, de annak a fél napnak a nagyobb része sajnos csupa feszültség volt, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi tennivalóm lenne. A vállalt küldetésem vége felé közeledve sütöttem egy kis krumplit, és tálaltam a család legkisebb tagjának. Ő az evéssel boldogult nélkülem is, így én miközben ettem, pötyögtem a telefont, mert megtanultam már evés közben is dolgozni. S ekkor valami az eszembe jutott. Mi lesz akkor, ha 5-10 év múlva én szeretnék együtt lenni a lányommal, ő pedig csak pötyögni fog mellettem? Letettem a telefont, és elkezdtem neki mesélni. Ő úgy kacagott, mintha értette volna, hogy mit mesél apa. Ott és akkor megértettem, hogy vannak pillanatok, amikor le kell ülni, és csak egymásra kell figyelni.

Jézus missziói küldetésének az is a része volt, hogy mielőtt hozzáfogott volna a prédikációjához, mielőtt elkezdte volna mondani a nehezen érthető boldogmondásokat, azelőtt leült és beszélgetett az emberekkel. Ült és meghallgatta hol az egyik, hol a másik problémáját. Igen a cselekvő Isten nem csak a nagy csodákban, a nagy imameghallgatásokban van jelen, de akkor is, amikor mi azt gondoljuk, hogy igazából nem történik semmi.

Hiszem, hogy amikor nagy missziói terveket fogalmazunk meg, szükséges a tervbe belekalkulálni azt az időt is, amikor leülve, közelebbről megismerhetem a nyájat. Adjon az Úr Isten ilyen nyugodt és tiszta pillanatokat a hallásra és a látásra, mielőtt az élet nagy dolgait hangosan megvitatnánk!

Dénes-Zsukovszky Elemér

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .