Biztos vagyok benne, hogy Isten, ha úgy akarja, elküldhette volna a fiát a Földre harmincéves férfiként is, aki egyszer csak megjelenik Júdeában és tanítani, gyógyítani kezd. Jézus azonban újszülött csecsemőként jött el közénk: védtelen, felnőtt emberek gondoskodására szoruló, egyedül túlélésre képtelen kicsi babaként.
Amint figyelemmel kísérem, ahogyan a most tízhónapos kisfiunk növekszik és napról napra ügyesebb, okosabb, mindig kicsit megnyugodva konstatálom, hogy egyre több dolgot tud megtenni. Például már el tud jutni a házon belül oda, ahová szeretne. Vagy meg tudja etetni magát, ha elérhető magasságban ételt talál. Apróságok, amelyek által egyre önállóbb és önellátóbb lesz, vagy úgy is mondhatnám, hogy egyre inkább képes a túlélésre. Arra gondolni, hogy a világ teremtője, amikor közénk jött, szintén végigment ezeken a mérföldköveken, számomra azt jelenti, hogy Jézus – aki már születésekor is a Megváltó volt – teljesen ember is volt. Nem ugrotta át még az emberi lét leginkább kiszolgáltatott időszakát sem.
A tanító, a vezető, aki megmossa a tanítványai lábát. A Mindenható, aki szülei gondoskodására szorul. Az alázatosság kijózanító példái.
A nagy és erős, teremtő Isten, az igazságos, aki elítéli a bűnt és kegyelmet gyakorol, ugyanaz, mint a jászolban fekvő baba. Nem egy távoli, elérhetetlen, megszólíthatatlan, absztrakt lény, hanem valaki, aki saját mintájára teremtette az embert, és aki Betlehemből is azt üzeni: közel vagyok hozzátok, veletek vagyok.
Molnár-Kovács Dorottya
