Október volt. Azokat a kora őszi, napsütéssel átitatott napokat éltük, amelyben az ember már érzi a hideg tél fuvallatát, de még benne ragad a nyár forgatagában, és addig kapaszkodik belé, ameddig csak képes rá. Épp a parkban sétálgattam, amikor hirtelen egy érzés kerített a hatalmába. Nem tudtam, nem is értettem miért, de olyan felszabadultságot és hálát éreztem, hogy még én is meglepődtem rajta. Ekkor jutott eszemben a 147. zsoltár egyik verse: „Megszabja a csillagok számát, nevet ad mindegyiknek” (Zsolt 147,4).
Sokszor küzdök azzal – amivel úgy gondolom, legtöbbünknek meggyűlik a baja –, hogy feleslegesnek és tehetetlennek látom magam. Úgy érzem, hogy képtelen vagyok azt a szintet hozni, amit elvárnak tőlem, vagy amit én várok el saját magamtól. Ilyenkor eluralkodik rajtam a megfelelési kényszer. Elég akarok lenni, vagy (ha lehet) még annál is több. És aközben, hogy a többre törekszem, úgy érzem, hogy egyre kevesebb leszek. Nem értem, hogy mikor lett minden annyira hangos és zűrzavaros, hogy a jóra és többre való törekvésben elvesztettem saját magam. Csak egy vagyok a több milliárd ember között, csak egy a sok-sok szászezer csillag sorában.
Egyes becslések szerint több mint 200 millió billiárd csillag van az univerzumban, és ez a felfoghatatlanul nagy szám csak megközelítőleges érték. A Biblia mégis azt mondja, hogy Isten „megszabja a csillagok számát, nevet ad mindegyiknek”. Tehát pontosan ismeri az összes csillagot. Tudja, hogy hol vannak, hányan vannak, és hogy hogyan nevezik őket. Látja a lényegüket, érti a rendeltetésüket. Ha Isten ilyen nagy gonddal fordul a csillagok felé, milyen hatalmas az a gondviselés, amellyel minket vesz körül? Ha tudja a csillagok neveit, akkor teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nekünk nem csak a neveinket, de egész lényünket ismeri. Elmondhatjuk, hogy jobban ismer minket, mint mi valaha is fogjuk ismerni saját magunkat.
Mindannyiunkat különös gonddal alkotott meg és helyezett a világba. Feladatot bízott ránk, és ami lényeges, hogy képesnek tart minket ennek a feladatnak az elvégzésére. Ő elégnek tart, sőt sokkal többnek: a saját gyermekeként szemlél bennünket, fontosnak, jónak, sőt értékesnek lát minket. Ő tudja, hogy mik az erősségeink, és látja a gyengeségeinket is. Figyelemmel kíséri az életünket, és atyai gondviselésével őrzi azt. Értékesek vagyunk számára, hiszen, ha nem így lenne, nem adta volna az Ő Fiát értünk. Olyannyira fontosnak látott minket, hogy képes volt ezt a szavakkal kifejezhetetlen áldozatot is meghozni értünk. Szeret és igazán ismer minket. Úgy, ahogyan senki, és ahogyan soha senki nem is fog tudni. Úgy, ahogy vagyunk: bűnösen, kisemmizve, önmagunkat elvesztve. Látja az igazi valónkat akkor, amikor mi magunk sem vesszük azt észre. Látja a szenvedésünket, amikor senki más nem látja azt. Tudja, hogy feleslegesnek érezzük magunkat, tudja, hogy próbálunk megfelelni, vagy épp azt, ha már nincs erőnk a próbálkozáshoz. Tud mindent rólunk és mégis szeret, mégis értékesnek tart.
Kívánom, hogy eszünkbe jusson ez akkor, amikor minden és mindenki azt sugallja, hogy nem vagyunk elég jók, elég erősek vagy elég bátrak ahhoz, hogy tovább menjünk. Akkor majd csak nézzünk fel az égre, nézzünk a csillagokra, és gondoljunk arra, hogy Isten ismer, lát minket egész valónkban és szeret.
Halász Emília Erzsébet
