Az elmúlt napokban elég sokat foglalkoztam Jézusnak a kincsekről szóló történetével (Máté 6,19-21), azon belül pedig konkrétan a következő verssel: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (21.). Felmerült bennem a kérdés – amit szeretnék, ha magadban Te is, kedves Olvasó, nagyon őszintén megválaszolnál –, hogy ki vagy mi az én „kincsem”? Ami engem illet természetesen elsőre rávágtam, hogy a családom. A férjem és a gyermekeim a legnagyobb kincseim ezen a földön. Rajtuk kívül pedig vannak még kincs-embereim, de a családom a legfontosabb. Aztán Isten kicsit rám koppintott, és rávett, hogy komolyan átgondoljam a válaszomat. Mert a jézusi logika szerint a kincsem az, ami a szívemnek a legdrágább, azzal van a lelkem tele, tehát legtöbbször akörül forognak a gondolataim, azt becsülöm a legtöbbre, az áll az életemben a legfőbb helyen. Igen, elvben nekem ez a családom – ahogy talán neked is, kedves Olvasó, de lehet, hogy számodra ez egy barát vagy egy tárgy, egy terv, egy utazás stb. –, de ha őszinte akarok lenni, akkor sajnos fájó szívvel be kell vallanom, hogy nagyon gyakran nem úgy kezelem a kincseimet, mintha ők lennének a legfontosabbak. Ha valaki lehallgatná a velük folyatott beszélgetéseimet, nem hiszem, hogy azt mondaná, hogy a szeretteimmel bánok a legkedvesebben. Nem feltétlenül rájuk szánom a legtöbb minőségi időt. Nem rájuk/velük használom fel az energiám nagy részét. Persze vannak világos, azaz áldott, türelmes, mosolygós időszakok, de azok valahogy nem cáfolják meg, hogy sajnos sokszor valójában én, esetleg valami általam épp nagyra tartott dolog a fontosabb náluk. Ez az egyik olyan igazság volt a fenti ige nyomán, ami ledöbbentett.
Ezen kívül, amikor Jézus arról beszél, hogy ahol a kincsünk, ott van a szívünk is, akkor az én esetemben például többek között azt a kérdést is felveti, hogy ha a családom a legfontosabb, és velük sem bánok a lehető legjobban, akkor hol van Isten helye az életemben?
Ugye alapvető keresztyén igazság, hogy Istennek kell a legfőbb helyet betölteni a szívünkben és az életünkben, de ha én azt már betöltöm más dolgokkal (akár emberekkel, akár tárgyakkal, tervekkel vagy vágyakkal), akkor Neki egy Őt nem megillető hely jut. Ebbe belegondolva, ott ég a kérdés bennem: hányszor kerül Isten személye és akarata háttérbe az általunk nagyra becsült kincseink miatt?
Életem során már sokszor láttam keresztyéneket meghátrálni, Isten akaratával akár szembe is menni, amikor egy általuk nagyon szeretett személyről, esetleg a családi békesség megtartásáról volt szó. Sokszor lettek bűnök és fájdalmak eltakarva, letagadva, szőnyeg alá söpörve csak azért, hogy baja ne essék a szeretett személy(ek)nek, vagy azért, hogy ez(ek) a személy(ek) ne haragudjon/anak meg. Pedig valójában az ilyen viselkedés ártalmas, ami miatt már számtalanszor mentek tönkre életek és családok.
Ha szeretem a kincsemet, akkor fontos nekem, hogy testileg és lelkileg is jól legyen (vagy ha tárgyról/dologról van szó, akkor fontos, hogy Istennek tetsző dolog legyen). Tehát ha bűnt követ el (vagy bűn történik vele kapcsolatban), amiről ő talán még nem, de én keresztyénként már tudok, akkor meg kell mentenem őt és közvetett módon másokat is. Ha szeretem Istent, akkor a szeretett személye(i)m élete és viselkedése is más, mennyei megvilágításba kerül, amely nem rombol, hanem épít. Ez a szeretet kiszereti a másikat a bűnéből. Ez a szeretet nem takargatja a rosszat, hanem felszínre hozza azt, bűnbánatra, majd bűnvallásra indít. Ez a szeretet garantálja a kegyelem általi bűnbocsánatot és az új kezdetet. Hiszen ez a szereret maga Isten.
Valójában az az igazság, hogy azokat, akiket – vagy épp amiket – szeretek, csak úgy tudom helyesen, Isten szerint szeretni, ha magától a Szeretettől tanulom meg azt. Ez viszont nem könnyű, és meglehetősen időigényes is – de megéri. Azzal kell kezdeni, hogy kérjük Istent, hogy tegye lehetővé és valósággá azt, hogy Ő legyen az első helyen az életünk minden szintjén. Ő legyen az, Akire a legtöbb időt, energiát, akár pénzt is szánjuk. Ő legyen benne minden kapcsolatunkban, minden döntésünkben, mert akkor a többi nagyon fontos kincsünk is mind a helyére kerül. Ez egy életen át tartó folyamat, de amit Isten elkezdett, azt be is végzi az Ő Szentlelke által. A szeretni tanulás folyamata áldott, a végeredmény pedig minden esetben áldás.
Adja az Úr, hogy ha legközelebb fel kell tennem magamnak a kérdést – és legyen így Veled is, kedves Olvasó –, hogy ki vagy mi a kincsem, hadd tudjam azt mondani: Isten és Rajta keresztül a szeretteim (vagy épp az, aki vagy ami számodra a legfontosabb).
Magyar-Angalet Katalin
