Ahogy szalad velem az idő, egyre jobban azt veszem észre, hogy irtózatosan nehéz egyensúlyt tartani magam körül. Néhány éve csak annyi feladatom volt, hogy tanuljak, átmenjek a vizsgákon és megírjam a beadandókat. Alig telt el egy kis idő és máris egyre több felelősségem lett, egyre több területen kell megfelelnem. Már nem a házikat kell megírni, hanem a munkahelyen teljesíteni, a családban a szerepemet betölteni, a háztartásamról gondoskodni. Közben a szeretteimmel kapcsolatot tartani, szociális életet élni, nem égni ki a mindennapi mókuskereket taposva, nem fordulni magamba ebben a borzasztó izolált időszakban, és még Isten engedelmes gyermekének is maradni.
És Isten látja lelkem, én tényleg igyekeztem jónak lenni a legtöbb dologban… Főleg egyes területeken tettem magam oda teljesen, akár éjszakába nyúlóan is, fáradságomra nem is tekintve. És rá kellett jönnöm (bár segítséggel), hogy elfelejtkeztem az egyensúlyról. A legtöbb dolog kicsúszott a kezemből, Istent és embert is elhanyagoltam, és a mérleg a munka javára billent. Mert úgy gondoltam, hogy ha sok mindenben béna is vagyok, legalább egyet találjak, amiben igazán jó lehetek – nem számít, mi az ára…
Pedig dehogynem számít!
Sosem akartam hazavinni a munkahelyi gondjaimat. Hallottam egyszer egy tanulságos kis mesét, amiben a családfő minden nap, mielőtt belépett a házba, leemelte válláról a terheit, a gondjait, a munkájának fáradalmait és odakint hagyta azokat. Szívet melengető kis történet, én pedig azt mondtam: bizony én is ilyen leszek! Fenntartom majd az egyensúlyt: a munkahelyen dolgozom, otthon a családdal vagyok, a barátok között csak velük foglalkozom. De elfelejtettem, hogy én maximalista vagyok. Nem tudom elviselni, ha valami nem megy olyan jól, és ezért teperek, taposok, buldózerként hajtok, ha kell este is, otthonról is, alvás helyett is.
Aztán hála Istennek még időben – mielőtt még bármi komoly következménye lett volna a dolognak – kicsit magamba szálltam. Nem is a prioritás jutott eszembe, hiszen mindenkinek fontos a munkája, az egyeteme, a vállalkozása. Nem is a sok tönkrement házasság józanított ki, amelyek a munka oltárán égtek el. Az jutott eszembe, amit egyszer egy kedves idős hölgy mondott nekem vacsora közben: „Gyermekem, én egész életemben dolgoztam. Az tette ki minden napomat, még a gyerekek mellett is, éjszakába nyúlóan, nap nap után. Ötven évig csak dolgoztam.” Nem kérdeztem meg, de nem hiszem, hogy megérte neki.
Ahelyett, hogy állandóan átesnék a ló túlsó oldalára, véresen komolyan vennék mindent, bárkit és bármit teljesen elhanyagolnék rájöttem, hogy nem ér ennyit az egész. Az életben annyi minden fontos: az Isten, a család, az otthon, a szeretteink, az egészség és még a munka is… de az egyensúly még fontosabb.
Ezzel a felismeréssel igyekszem élni a mindennapjaimat. Nem mondom, hogy azóta minden flottul megy, és tökéletesen tartom az egyensúlyt. Azt sem mondhatom, hogy soha nem feledkezem el magamról. Nem változott meg egy csapásra minden. Azt viszont bizton állíthatom, hogy egy valami megváltozott: már tudom, mit nem akarok. Nem akarok évtizedeken át – értékes áldozatokat hozva – csupán földi, mulandó dologért élni. Megöregedni, és nem mesélni az unokáimnak semmit, csak azt, hogy mennyit robotoltam.
Bár valami átmenetileg nagyon fontosnak tűnik, nem feledkezhetek el az apró örömökről, a szép pillanatokról, az élet valódi értelméről.
Keresztyén Eszter
3 hozzászólás
„és még Isten engedelmes gyermekének is maradni.” Isten nem kívánja azt,hogy engedelmeskedjünk neki,Ő úgy szeret minket ahogyan vagyunk. Az engedelmesség egy kulturális követelmény. Engedelmességre tanít a szülő,tanár,főnök,stb. Ebben nőttünk fel,ezt tartjuk normálisnak,miközben hihetetlen módon küzdünk ellene. Pont Isten az,aki nem kér tőlünk engedelmességet,hanem teljes szabad akaratot adott nekünk. Sajnos a tanítóink rossz istenképet festenek le nekünk.
„Istent és embert is elhanyagoltam” Nagyon jól csinálod,így kell bűntudatot alkotnod magadnak. Istent nem tudod elhanyagolni,mert Isten nem kér tőled semmit. Ellenben az emberek,őket igen. Rengeteg mindent elvárunk egymástól,amit igyekszünk teljesíteni,de mi magunk is elvárunk a másiktól dolgokat,tehát többé kevésbé egál.
„De elfelejtettem, hogy én maximalista vagyok” Fedezd fel magadban,mi ennek az oka,aztán dolgozz rajta. A maximalizmus nagyon káros dolog,sok mindent megmérgez. De ezt tudod te is,a lényeg az,hogy keresd meg az okát,mért vagy ilyen. Valószínűleg a szüleiddel kapcsolatos ez a bizonyítás vágy. Mivel a tudat alattidban vannak a gyökerei,csak mérsékelni tudod,megszüntetni nem.(hacsak nem csinálod profin)
Tanulságos ki cikk. Az „egyensúly” megtartását pedig nagyon jó és hasznos dolognak tartom. Ehhez azonban óriási bölcsesség kell,és az,hogy magadat a lehető legkisebb elfogultsággal meg tudd vizsgálni.
„Aki szeret engem megtartja parancsaimat”, én nem értek hozzá, de ez eléggé engedelmességre való felhívásnak tűnik. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy Isten engedelmességet vár el tőlünk, inkább az van közelebb a valósághoz, hogy ha megtartjuk parancsait boldogabbak leszünk (=nekünk jobb).
Én is maximalista vagyok a munkámban, nagyon átérzem amit írtál és jó volt olvasni a cikket. Nagyon tetszett a tanulság. Bár tudnék egyensúlyt tartani és nem engedni kicsúszni a kezemből az időt, hanem olyasmire felhasználni, ami tényleg értékes!
„nem hiszem, hogy Isten engedelmességet vár el tőlünk” Pedig az engedelmesség az erények erénye. Roppant mód rá akarnak beszélni erre úgy,hogy az engedelmességet összekapcsolják Istennel. Azaz Isten akarata,Isten terve,stb. és már benne is vagy a csőben. Nagyon jól gondolod,Isten nem engedelmességet vár tőlünk,csak mi nem ehhez vagyunk hozzá szokva,hisz egész életünk engedelmességben zajlik. Szülőktől,tanároktól,főnököktől,stb. Mivel ebben az engedelmes világban edződünk,minden beteg ember azt hiszi,Isten is ezt várja tőlünk. Végtére is logikus,de butaság.
„közelebb a valósághoz, hogy ha megtartjuk parancsait boldogabbak leszünk (=nekünk jobb).” E gondolatból látszik,hogy felét érted,felét nem. Addig eljutottál,hogy Isten nem vár engedelmességet szerinted,érdekes lehet,hogy mért gondolod ezt. Az már nagy ugrás neked,hogy észrevedd,Isten nem parancsolgat. Itt is mint fent,az emberi logikát erőszakoljuk Istenre. Életünket nem tudjuk külső parancsok nélkül leélni,tehát,Isten is parancsol. Világosan látszik,mennyire butának és éretlen személyiségnek tartjuk Istent miközben a szánkkal imádjuk.
Ne az időt kárhoztasd,te magad vagy a hibás. Például meg kellene tanulnod nemet mondani azért,hogy ne a jó dolgokra jusson időd,hanem a legjobb dolgokra. Nézz utána,hogyan lehet megtanulni a fontossági sorrendet.