Egyik napon a nagyobbik lányommal olyan rajzfilmre bukkantunk, amelyben a főhős kislány egy képzeletbeli csodaországba csöppenve azon kapta magát, hogy bármi, amit az ottani uralkodónőről mondott, hirtelen jókora buborékká alakult, és elindult egyenesen afelé, akinek címezte. A gond csak az volt, hogy kimondott szavai tapintatlanul őszinték voltak: „a királynő orra hosszú, mint egy répa.” A rajzfilmbeli úrnő viszont – mint ahogyan oly sokszor mi magunk is –, csak a finoman célzó, kedves megfogalmazást szívlelte. Ezért a főhős kislány, barátaival mindent megtett, hogy megakadályozza a bubi célba értét, de mindhiába, mert a nyers őszinteséggel kimondott szavak a királynő orra előtt durrantak el. A kislány végül rájött, hogy habár ő csupán őszinte volt, a szavakat bókokba kell csomagolni, hogy szebben hangozzanak.
Azt hiszem, efféle tanulságok a mi kapcsolatainkat is minőségibb szintre tudnák emelni – habár a valóságban talán nem igazán jellemző ránk, hogy ennyire aggódnánk egy-egy elejtett szóbuborékért… Furcsa, de még az ünnepi sürgés-forgásban is oly könnyedén kibukik belőlünk egy-egy sértő megjegyzés, amelyről azt gondoljuk, jogunk van hangot adni neki. Közben pedig nem is sejtjük, hogy a másik számára mennyire bántóak lehetnek. Nem az őszinteséggel van gond, hanem az érzéketlen, tapintatlan megfogalmazásainkkal, azzal, amilyen módon közöljük a véleményünket. Tesszük ezt gyakran gyermekien éretlenül, csak mert úgy érezzük, igazunk van.
Holnap Szenteste, s most talán valami karácsonyra hangolós dolgot illene írnom. De azt gondolom, hogy azokkal ellentétben, akiknél az ünnepi készülődés meghitt, békés, szeretetteljes hangulatban telik, rengeteg család van, ahol ez egészen másként alakul. Én például gyermekként nagyon hiányoltam ezt a jó érzésekkel teli ünnepi készülődést a saját családunkból, mert habár hála Istennek minden szükséges anyagi dolog megvolt, az otthonunkban elhangzó szavakból és megjegyzésekből mégsem éreztem a szeretetet. Stresszes, egymást szekálós, az utolsó pillanatig tartó ünnepi készülődéseink voltak, amely miatt gyakran még a szentesti istentiszteletet is kihagytam. A végén pedig nem megelégedést, hanem ürességet éreztem, mert legbelül tudtam, hogy a nagy felhajtásból épp a lényeget szalasztottam el, s így igazából az egész értelmét vesztette.
Ann Voskamp mondta: „Ami igazán szükséges, hogy készen álljon a karácsonyra – a szívem. Ezért úgy fogok Őhozzá menni, ahogyan vagyok.”
Fontos az étel, fontos a hangulat, a dekoráció, az ajándék és még sok más dolog, amelyet manapság a karácsony részének tekintünk. De mindezek fölött áll a szívünk milyensége, és az a szeretet, amelyet Jézus hozott el ebbe a világba, hogy mi tovább árasszuk azt szeretteink és mindenki más felé, és amely a valódi okunk az ünneplésre. Jusson ez eszünkbe valahányszor azon kapjuk magunkat, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a külsőségeknek, s emiatt méltatlan szavakkal illetjük azokat, akiknek minden bizonnyal nagyobb szüksége van a szeretetünkre, mint egy minden részletében tökéletes ünnepre.
Ma vegyük észre azokat a pillanatokat, helyzeteket, amikor arra van szükség, hogy szeretetbe csomagoljuk a szavainkat, a tetteinket, és olykor nyers őszinteségünket is, hogy egészen más hatással tudjunk lenni a körülöttünk lévőkre, és azokra, akik a legfontosabbak számunkra.
Dolenai-Balogh Beáta
