A legnehezebb az idei karácsonyban az lesz, hogy a család külföldön élő részével nem tudunk majd együtt ünnepelni. A távolság, amelyet az olcsó repülőjegyek, az átjárható határok és a fejlett infokommunikációs technikák az utóbbi években szinte eltüntettek – vagy legalábbis csökkentették a jelentőségüket – most nagyobbra nőtt, mint valaha. Egy-kétezer kilométer jelenleg elérhetetlenül messzinek, a világ végének tűnik. És abban látszik leginkább, hogy a videóhívások nem pótolják a találkozásokat, hogy a hiányukat épp akkor érzem a legerősebben, amikor telefonon beszélek valakivel.
A családtagokat, a kedves, jó barátokat nem lehet más személyekkel pótolni, és ez így is van rendjén. Ugyanakkor talán nem árt észrevennünk, hogy most is vannak körülöttünk jó emberek. Valaki másnak a családja, mások régi, kedves barátai, akik szintén nem találkozhatnak most mindenkivel, akivel ilyenkor szoktak. Ez a helyzet rádöbbentett arra, mennyire furcsa az, hogy a legtöbb szoros, számomra fontos kapcsolatom nem a közelemben élő emberekkel van. Ezeket persze semmiért sem cserélném el, de mi lenne, ha kicsivel több figyelmet fordítanék azokra, akik körülöttem vannak?
Ott vannak például a szomszédok. Mi nemrég új helyre költöztünk, és még csak négy szomszédot ismerünk név szerint, a többiekkel csak kedvesen köszönni szoktunk egymásnak – semmi több. Ma veszek egy nagy levegőt, írok néhány karácsonyi képeslapot, és bedobom a legközelebbi szomszédok postaládájába. Kezdetnek elég csak ennyi.
Molnár-Kovács Dorottya
