A mobiljaink és egyéb elektromos kütyüjeink szinte testünk részévé váltak, és néha tényleg az az érzésünk támad, hogy üressé válik a kezünk, ha nem szorít valami világító képernyőt. Anélkül, hogy démonizálnánk ezeket a dolgokat, vagy bölcsen felállítanánk a „mindent lehet jóra és rosszra is használni” középutas megoldást, egyszerűen csak azt a kérdést tenném fel, hogy tényleg lemaradunk-e bármiről is, ha néhány perc erejéig – vagy akár egy óra hosszára is – letesszük a hozzánk nőtt készülékeinket.
Szerintem az egyik legnagyobb veszélye az online térben töltött túl sok időnek, hogy egyszerűen beleragadunk, és azt gondoljuk, hogy minden fontos dolog, minden szóra és figyelemre méltó esemény ott történik. A közösségi médiában jelennek meg a leghamarabb a hírek, többnyire onnan tudjuk meg, hogy megszületett-e már a rég nem látott barátunk kisbabája, és gyakran itt értesülünk először arról, hogy együtt vannak-e még az ismerőseink vagy pedig már szakítottak. És miközben nem akarunk lemaradni semmi fontosról, észrevétlenül is kiüresedik az offline világ körülöttünk. Zavar az eseménytelenség, az ingerszegény szoba, az egyhangúnak tűnő családi vagy baráti beszélgetések. Pedig talán nem is a külső körülményekkel van baj, hanem egyszerűen én nem vagyok képes már érzékelni a valóságos világ rezgéseit.
Advent jó alkalom arra, hogy kiszakadjunk a képernyő görgetésének egyhangúságából, és megtanuljunk igazán figyelni arra, ami belül és körülöttünk történik. Látni és meghallgatni, nem csak nézni és hallani – ez a mai recept. Kedves TeSó, tedd ma inkább le a mobilod meghatározott időre (kezdhetjük egy órával mondjuk), és légy ott teljes valódban, ahol éppen vagy: talán egyedül a szobában, vagy a baráti társaságban, esetleg a családdal vacsora közben. Hadd legyen ez a mai adventi nap próba valami hosszabb távú projektben, amelyben az elérendő cél az, hogy az offline világ is érdekessé, izgalmassá és csodálatossá váljon körülötted!
Homoki Gyula
