Gyermekkorom kárpátaljai karácsonyai nagyon különböztek a mostani, ajándékok tömkelegével telített (ilyen téren talán kicsit túlzó), Walesben töltött ünnepeinktől. A szenteste mindig azzal kezdődött, hogy a gyakran csípős hidegben elgyalogoltunk a családdal a templomba, közben majd’ megfagytak a lábujjaink. Istentisztelet után, hazafelé menet mindig megálltunk kántálni a barátainknál, majd hazamentünk vacsorázni és ajándékokat bontani. Volt, hogy a fa alatt új papucs vagy téli sapka lapult, egy nagyon izgalmas évben pedig ananász és kókuszdió is volt a meglepetések között. A szüleink mindig kreatív ötletekkel álltak elő a karácsony ünneplésére, ezért soha nem éreztem úgy, hogy bármim is hiányozna.

Gondolom, ez az ünneppel kapcsolatos tökéletes elégedettségem volt az oka annak, hogy meglepődtem, amikor az egyik évben az ajándékaink mellé egy cipősdobozt is kaptunk, azt hiszem, épp a templomból. Ma már úgy gondolom, hogy a többi gyermeknek és családnak, akik ugyancsak kaptak ilyen dobozt, valószínűleg sokkal nagyobb szüksége lehetett rá, mint nekünk volt, ezért kicsit még most is bűntudatom van amiatt, hogy nekem is jutott egy. Ennek ellenére valaki úgy döntött, hogy a kezünkbe nyomja a kis piros ajándékcsomagot, a kishúgom és én pedig nagyon hálásak voltunk érte. Most már biztos vagyok benne, hogy a cipősdoboz Nagy-Britanniából jöhetett, és szinte mindenre emlékszem, ami benne volt. A cipősdoboz-csomagolási szabályok akkor még sokkal kevésbé lehettek szigorúak, mint manapság, mert a dobozban többek között volt egy csomag keksz és egy üveg szamócalekvár is. De a dobozban lévő összes tárgy közül a kedvencem egy fénykép volt. Rajta pedig három vörös hajú kisgyermek, akik egy nagy, piros téglájú családi ház előtt álltak. A kép hátán rövid kis üzenet, és a gyerekek neve állt. Ezek közül csak egyre emlékszem: Angus.

Most, amikor már saját gyermekeimmel válogatjuk gondosan az ajándékokat, amelyeket majd a mi kis cipősdobozainkba rakunk, gyakran gondolok Angusra, a nővérére és a bátyjára, akik évekkel ezelőtt ugyanezt tették az én dobozommal. A gyerekekkel beszélgetünk arról a kisfiúról és a kislányról, akik majd a mi csomagunkat kapják meg, imádkozunk értük, és reméljük, hogy olyan boldoggá fogjuk ezzel tenni őket, mint én voltam azon a bizonyos karácsonyon. Habár kekszet és lekvárt nem tudunk küldeni, de mindig teszünk a doboz tetejére egy fényképet, azt remélve, hogy egy napon majd valaki más fog visszaemlékezni egy kisfiúra és egy kislányra, Holdenre és Hettire, akik a gyerekkori karácsonyát picit szebbé tették.

Magyarországon idén a Baptista Szeretetszolgálat cipősdoboz-akcióját ajánljuk, ebben online (ciposdoboz.hu) és hagyományos módon is részt vehetünk . Kárpátalján pedig a Pulzus Rádió rendez minden évben cipősdoboz-akciót, idén a vírushelyzet miatt ehhez átutalással lehet csatlakozni a pulzusfm.eu oldalon keresztül.

Devney Zsófia

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .