Nem értem, miért kértek fel ennek a cikknek a megírására. Én nem vagyok őscsillagpontos mint a többiek, akik ebbe a sorozatba írtak. Nem voltam ott a kezdeteknél, és nem követtem végig a Csillagpont fejlődését. Nem mondhatom el magamról, hogy mindegyik találkozón részt vettem. Sőt, csak a 2019-es Csillagponton voltam ott. Akkor is csak péntek délutántól szombat délig. Akik előttem írtak, azok barátokat, szerelmeket, lelki élményeket kaptak a Csillagponton. De mit kaptam én?
Először is hadd mondjam el, hogy miért nem vettem részt korábban és többször ezen az ifjúsági találkozón. Már majdnem negyvenéves vagyok, és úgy gondoltam, hogy kinőttem ebből a korszakból. Valamikor én is szerettem sátorozni, hálózsákban a földön aludni, de ma már nem cserélném el a saját ágyam kényelmét semmilyen nyári élményre. Egy négygyermekes apa nem illik a koncerteken csápoló lelkes tinik közé. Különben is, nemsokára a lányaim lesznek olyan korban, hogy élvezzék a Csillagpontot. A legidősebb közülük idén lett tizennégy éves.
De 2019-ben mégis elmentem Debrecenbe. Hívtak. Felkértek, hogy a záró istentiszteleten én végezzem az úrvacsorai liturgiát. És mivel a határhelyzet akkor már sem volt a legjobb, útitársaimmal még pénteken elindultunk, hogy időben ott legyünk. Mit lehetett a Csillagpont-feelingből átélni ennyire rövid idő alatt?!
Először is láttam több ezer laza, mosolygós fiatalt, akik az földön ülve igét hallgatnak vagy lelkesen dicsőítik Istent. Láttam és hallottam igei szolgálatot, amely nem unalmas, hanem korszerű, laza, fiatalos, ráadásul nem izzadságszagú, erőltetett, hanem spontán volt. Ott voltam a zajos tömegben, amikor az esti áhítat után keresztyén koncerten szórakoztak a fiatalok, és csendesen beszélgettem egy alkoholmentes koktél mellett a barátaimmal.
Láttam lelkészeket, akik nem száraz prédikációval untatták, hanem maguk köré gyűjtötték a saját ifiseiket, és pásztorolták őket a Csillagponton is. Láttam önkénteseket, akik szívüket-lelküket beleadták a munkájukba. És láttam fiatalokat, akik nemcsak egymáshoz, de Isten országához is közelebb jutottak azon a héten.
És én, aki soha nem jártam korábban a Csillagponton, találkoztam barátokkal. Olyan emberekkel, akik a Magyar Református Egyház részeiben itt vagy amott élnek és szolgálnak, és korábban már találkoztunk valahol. És ez az egész azt az érzést keltette bennem, hogy én itt nem vagyok idegen. Sőt, itthon vagyok. Barátaim vannak itt, testvéreim, és itt van az én Atyám is köztünk. Nem csodabogár, furcsa és kívülálló vagyok, hanem ennek a nagy Csillagpont–családnak a része, ha csak egyetlen napra is. Erőt adott látni azt a sok fiatalt, akik a református egyházunknak nemcsak a jövőjét, de a jelenét is képviselik, és erőt adott a részévé lenni ennek a csapatnak.
Szombaton, amikor felálltam a színpadra, hogy megtörjem a kenyeret és magasba emeljem az úrvacsora borát, újra ezt az erőt éreztem. Az erőt, amely Isten jelenlétéből fakadt, és amely megsokszorozva tükröződött vissza baráti szemekből, nyitott szívekből.
Jó volt ott lenni a Csillagponton, és legközelebb megpróbálok elmenni akkor is, ha nem hívnak.
Kacsó Géza
lelkész, a 2019-es Csillagpont záróistentiszteletének egyik szolgálattevője
