Szeretem ezt a csillagpontos sorozatot. Jó borzongani Julikával a 2011-es tatai esőben, olvasni Edina bizonytalanságtevését, hagyni, hogy Feke Gyuri meghatottsága a mi szemünket is bepárásítsa. Monával együtt tusakodni, hogy a fontos dolgok megmaradjanak valóban fontosnak, Anna szövegében pedig ráismerni a keresztyén karrieristára, aki végül megtalálja a méltó helyét. Ismerős érzések mindezek a 2007 óta tartó csillagpontos életemből.
Akkor, 2007-ben őszintén és igazán meg voltam rökönyödve azon, hogy én ebbe a csillagpontos csapatba kellek. És nem csak én: kellettek a volt gimis és egyetemista barátaim, fiúk és lányok, hívők és hitetlenek, szendék és hóhányók (kellett még Fosika macska is, aki ott dorombolt a sárospataki kemping egyik házikójában). Lett mindenkinek sátor(hely), feladat, új kötődések, ajándékba kapott bizalom, lelkesítés, némelyeknek aztán ráadásul hosszú évekre szóló munkakapcsolat is. (Hogy a csillagpontos házasságokról már ne is beszéljünk – az aztán a munka és a kapcsolat igazán!)
A munkakapcsolat ma, ebben a válságos időben különösen drága kincs (a házasság is az, persze). Nem is csak azért, amiért az ember egyből gondolná, hogy a kereset, az önállóság, a fejlődés miatt fontos – a munkahely ugyanis megtartó közösség is. Hány költözést, szakítást, krízist hordott ki a volt munkahelyem! Erről persze szó sincs az állásajánlatokban, amelyekben kölcsönösen vágyakozik egymásra munkaadó és munkavállaló. Egy-egy pár soros hirdetés micsoda összefoglalása drámának, reménységnek, manipulációnak! „Jó hangulatú közös reggelik, ebédek, csapatépítő programok sora, állandó tanulás, fejlődés, sokszínű, összetartó munkahelyi közösség, kiemelt juttatási csomag és kőkemény munka.” Mi lehet ennél vonzóbb egy pályakezdő fiatalnak?
Sem pályakezdő, sem fiatal nem vagyok már. Amikor azonban az voltam, ugyanezt jelentette nekem a Csillagpont: motivált csapatot, kőkemény munkát, színes közösséget, megbeszélések sorát, helyben pedig a színtiszta flow-t. Volt szállásunk, árnyas sátorhelyünk, ennivalónk, az utóbbi években pedig a világ legfinomabb kávéját is mi, önkéntesek kaptuk. Sok órányi borongós nosztalgiázás helyett (hajaj, ha elmesélhető lenne hét Csillagpont minden abszurd és fennkölt pillanata!) elég annyit mondani, hogy jó volt és mindmáig jó oda tartozni.
A Csillagpont sokat elbír. Szerelembe és pofára eséseket, örömöt és sírást, kételyt és hitet. Provokatív művészeti projekteket (2013, Mezőtúr, We are you) és graduálokat. Nyelvi és kulturális különbségeket. Nagy feszültségeket. Röhrig Géza nyilatkozta egy interjúban, hogy amikor emigrált Amerikába, minden reggel úgy mondta el a reggeli imát, hogy a végére csupa könny volt a cipője. A Csillagpontokon mi is megtanultunk a sírásig őszintén imádkozni – lelkészek, egyházi munkás laikusok, mezei református hívek együtt, egyaránt.
Az egész Csillagpont legfontosabb üzenete nekem az, hogy kellünk. És ez a kellünk éltet. Erre vágyunk, amikor türelmetlenül kutatjuk egymást a Vagyokkal a Biblia szövegében – Ő minket keres, mi Őt. Van ebben – nem is kevés – a szerelmesek egymásra vágyakozásából. A fiatalokban az a jó, hogy nem félnek a szerelemtől, és nem félnek a munkától sem. Csak az kell, hogy tudják: kellenek, pontosabban ők kellenek. (Nyikhaj voltam, és befogadtatok.)
De mi legyen az ősrégi motorosokkal, a nosztalgia-nyikhajokkal? Sok százan vagyunk lecsillapodott, megállapodott csillagpontosok. (Vagy legalábbis szeretnénk azok lenni.) Hiszem, hogy máshová kellünk: odalépni a nyikhajokhoz, szendékhez, hóhányókhoz, és totál kiégetni őket annak a gondolatával, hogy igen, Istennek pontosan ők kellenek. Mennyi nagy sztoriról maradunk le, hogy nem látunk bele egy-egy szédült ifjú fejébe, szívébe! Gazdagabbak lennénk pár igazi megrökönyödéssel – és emlékeznénk arra, amikor mi hökkentünk meg az Örökkévaló hozzánk fordulásán, meg azon, mennyire akar bennünket.
Bagdán Zsuzsanna
magyar szakos bölcsész, a Csillagpont lelkigondozói csapatának tagja
