Megsebeztek. Megbántottak. Megcsaltak. Átvertek. Kirúgtak. Elhagytak. Becsaptak. Megaláztak. Kifosztottak. Elhurcoltak. Mind szenvedő szerkezetes szavak, amelyek életünk legborzalmasabb tapasztalásait sűrítik magukba. Helyzetek, amelyek egyik napról a másikra értek bennünket. Váratlanul érkeztek és sújtottak le ránk, mint a tavaszi zápor a verős napsütés óráiban. Csupa passzív szerkezet, amelyekben a történések és a történésekben résztvevők nem kérdeztek meg bennünket, hogy egyáltalán szeretnénk-e elviselni mindazt a fájdalmat, szorongást és megaláztatást, amelyeket ránk szabadítottak.
Ezek azok a percek, amikor joggal érezzük magunkat jogfosztottnak és kisemmizettnek. Ilyenkor senki emberfia nem hibáztathat bennünket, nem fizethet ki olcsó tanácsok sokaságával. A megsemmisülés leheletét arcunkon érezve egyszerre vesz rajtunk erőt a düh és a tanácstalanság. Ha kifelé robban, ordibálás jön. Ha befelé, akkor önmarcangolás. Hasztalan az „always look on the bright side of life” dúdolása, mert elképzelhetetlenül távolinak tűnik a pillanat, amikor egyáltalán elgondolkozunk majd azon, hogy ebből az egészből valami jó is kisülhetett.
Van-e menekvés az ilyen pokolból? Alapvetően nem vagyok pszichologizáló alkat, és bevallom töredelmesen, nem is igazán szoktam forgatni még a népszerűsítő szakirodalmat sem. Mégis, egy ilyen könyv már régóta a polcomon hevert: két évvel ezelőtt került a látókörömbe Edith Eva Eger A döntés című munkája. Egy olyan időszak volt ez, amikor sokadmagammal először kóstoltuk meg – ahogy mondani szokták – az élet első pofonjainak ízét. Nem tetszett. Elégedetlen főnökök, túlhajszolt munkanapok, stresszel terhes, szürke hétköznapok, a megbecsületlenség és értéktelenség érzése tarkították ezeket az időket. Többedmagammal éreztük úgy, hogy áldozatai lettünk olyan életkörülményeknek, amelyek felett nincs uralmunk. A főnöknek nem lehet nemet mondani. A feladatokat lelkiismeretesen el kell vállalni. Ha megkérnek rá, hogy tartsunk még plusz órákat és foglalkozásokat, zöldfülüként nem lehet visszautasítani a kérést. Aztán jöttek a közös találkozások, a havi szupervíziók, és a szupervízorunk kényelmetlenül szembesített bennünket azzal, hogy bizony úrrá lett rajtunk az áldozat-tudat keserédes érzete. Sokkolóan hatott a felismerés: bele ragadtunk az áldozat szerepébe, amely nagyon mélyre tudja vinni az embert. Felháborodva és értetlenül álltunk a történtek előtt. Mi arra számítottunk, hogy valaki majd nyalogatni fogja a sebeinket. Azt vártuk, hogy beáll velünk a hibáztatás és a „másik” okolásának körforgásába, hogy majd nekünk ad igazat minden elszenvedett sérelmünk kapcsán. Nem így történt…
Edith Eva Eger könyve kényelmetlen gondolatokkal ajándékozza meg olvasóit. A ma már Amerikában élő, magyar származású zsidó pszichiátert annak idején családjával együtt Kassáról vitték Auschwitzba, ahol szülei elvesztése után testvérével raboskodott tovább. Auschwitz egyet jelent a földi pokollal. Szimbóluma mindannak, ami emberi kegyetlenség és gonoszság ebben a világban. Ha valahol, akkor a gázkamrák kéményein kiömlő füstfelhők egén nem süt a nap. Edith Eger azonban itt talált rá a szabadságra – pontosabban a szabadság felé vezető útra. Részletekbe menően ecseteli a fogságának szívbemarkoló körülményeit és az azt követő évtizedek poszttraumás emlékbetöréseinek számos esetét. Saját bőrén tapasztalva mondja el, hogy a szabadság felé vezető út a fájdalom beismerésével és kimondásával kezdődik. De minden elszenvedett fájdalomban megtapasztalhatunk egy áldást: a döntés képességét. Döntést arra, hogy mihez kezdünk azzal a helyzettel, amiben találjuk magunkat. Amibe talán mások kényszerítettek bele. Ami talán triviálisnak tűnhet Auschwitz mély bugyraihoz képest, azonban a benne levő számára valóságosan pokoli. Döntést arra, hogy nem fogadjuk el az áldozat pozícióját, nem kapaszkodunk bele abba a mantrába, amely a mi szerencsétlen voltunkról szól. Döntést arra, hogy nem engedjük meg másoknak vagy a helyzeteknek, hogy uralkodjanak rajtunk. Mindent elvehetnek tőlünk. Mindentől megfoszthatnak bennünket. A döntésünktől nem.
A szabadságig azonban hosszú út vezet. A döntés pedig a szabadság járni tanulása. Nem megy egyik napról a másikra. De ahhoz, hogy növekedni tudjon, ahhoz, hogy igent tudjunk mondani az életre, apró lépésekkel bár, de el kell kezdenünk járatni. Ha maradunk a gödörben, amibe mások taszítottak bennünket, önmagunk ítéljük további rabságra. Ha élünk a döntés szabadságával és az élet akarásával, senki sem tarthat fogva bennünket.
Engedtessék meg, hogy továbbfűzzem Edith Eger zseniális elgondolását. Mert Krisztusban a döntés hogyanja is testet ölt. A Gecsemáné-kert átfogó tapasztalásában osztozunk akkor, amikor elhagyja szánkat a „Legyen meg a te akaratod” sóhaja. Ebben a néhány szóban vallhatjuk meg, hogy be kívánunk kapcsolódni szabad elhatározásból abba a jóba, amit Isten tartogat számunkra. A jó nem mindig a könnyű út. De az ember az Isten előtt térdelve tisztábban látja még a poklot is, amelyet életében megél. Az Ő döntése úgy válhat a sajátommá, hogy igent mondok a lehetőségre, az elfogadásra. Nem a szenvedést éljenzem, nem a fájdalomnak tapsolok, hanem az Isten által megszabadított lélek szabadságának, amely a kereszten túl a feltámadásból merít erőt. A Fiú megszabadít. De ettől függetlenül nekem élnem kell ezzel a szabadsággal. Ez lesz az én igenem. Az én döntésem. Nekem már nem kell áldozattá lennem, mert Ő már minden szenvedésben megmártózva azzá lett értem.
Homoki Gyula
